rettenthetetlen

Az utolsó pillanatban értem haza. A szürkület már-már sötétségbe hajlott. Bár, ha jobban belegondolok a nyári szünidőben megbocsátható volt némi késés, még egy tíz év körüli gyereknek is. Anyám mosolyogva fogadott mikor beléptem az előszobába, aztán felkapcsolta a villanyt. Már nem mosolygott, de azt hiszem az arcán nem haragot, vagy a neheztelést láttam, hanem a : "Ne! Már megint?!- hangtalan felkiáltást. A cipőm, a lábam, a zoknim fekete volt a salakos pályától, ahol fociztunk. Mire a tekintete újra az arcomra ért, már mindketten mosolyogtunk. "Irány a fürdőszoba!"-utasított, ellentmondást nem tűrő hangon. Míg beértem azon gondolkodtam, hogy milyen nap is van ma? ( A vakáció alatt gyakran nem jutott eszembe.) Rájöttem, hogy nem szombat. Sajnos. "Akkor nincs fürdés, csak mosakodás"-nyugtáztam magamban. Vízmelegítés, lavór, többszöri vízcsere a salak miatt. Törölközés, aztán irány a szokásos vacsora, a májkrémes kenyér. A fürdőszobából a nappalin keresztül lehetett a konyhába jutni. "Ő" ott volt. Sötét, csillogó képernyővel, melyben visszatükröződött a konyha lámpája. A tetején nem volt semmi. Talán azért, mert anyám nem osztotta az ismerősök véleményét -hogy úgy szép a tévé, ha terítő van a tetején, mely kicsit, alig észrevehetően és zavaróan lelóg a képernyőre-, vagy mert apám nem engedte. Ugró szarvasos szobrocska és divatos műanyag gondola sem volt rajta porfogó gyanánt. Tévé volt. Nem is akármilyen...Orion 70! Nem csináltunk belőle dísztárgyat, nem lett a nappalink büszke ékköve. Mi egyszerű használati tárgyként kezeltük és természetesnek vettük, hogy van. Pedig korántsem volt az, hiszen nem egy szomszédunknak még nem volt. 1979-et írtunk...

Miközben a kenyeremet majszoltam csodálkoztam, hogy miért nincs bekapcsolva? Aztán eszembe jutott, hogy a híradónak vége és ma biztosan nincs semmi olyan műsor, ami a szüleimet érdekelné. Tovább fűzve a gondolataimat rájöttem, hogy ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat: Hétfő van! És a hétfő adásszüneti nap. Melegséget éreztem ott belül. Nem bántam. Már azt sem, hogy nem fürödhettem, mert nem szombat van. És az esti mese alatt én még vígan rúgtam a bőrt a haverokkal, tehát már nem késtem le semmiről. Szerettem a hétfőket.

/Télen még ennél is jobban. Akkor ugye, korábban is sötétedik. A család már otthon, kint hideg és hó, bent pedig a sötét tévé és MI! Meghitt volt...Akkor gyakran - nem csak hétfőn - esténként gyertyát gyújtottunk és úgy vacsoráztunk, társasjátékoztunk, beszélgettünk. A gyertyagyújtásnak a meghittségen kívül, energiatakarékossági szerepe is volt nyilván, de ebbe akkor én gyerekfejjel nem gondoltam bele. Meggyújthattam és lefekvéskor elfújhattam, a magam megelégedésére./

Örültem, mert tudtam, hogy az alvás előtt, még történik majd valami, legalább is ezt reméltem. Társasozás, beszélgetés, valami...Hiszen adás nincs, így a szüleim is jobban ráérnek. "Ha befejezted a vacsorát, menj el fogat mosni és irány az ágy!"- mondta apám. Ha anyám mondta volna, akkor most jöhetne a " De anya, még nem, még olyan korán van...és egyébként is...", de ezt apám mondta. Akkor nincs pardon és nincs mellébeszélés. Ha apám mondja, akkor nem létezik más alternatíva. Akkor az van és én szó nélkül azt csinálom. Ennyi. "Vettem egy lemezt."-tette hozzá. Tudtam! Éreztem, hogy valaminek még történnie kell. Pedig már éppen próbáltam volna odasomfordálni anyám ölébe és halkan megkérni rá, hogy beszéljen már apám fejével, hogy még nincs lefekvés idő, legyen tekintettel és lássa be, lehetetlent akar...amikor kimondta apám a bűvös varázsmondatot a lemezről. Villámgyors fogmosás következett. A tévé mellett haladtam el ismét...A fürdőszobába menet észre sem vettem, nyilván a hirtelen boldogságtól se nem láttam, se nem hallottam. Visszafelé diadalittasan vonultam el mellette: "Vesztettél. Ez sem a te napod!" Ügyet sem vetett rám. Csak állt, sötét tekintettel komoran, érzéketlenül. Az ágyba pattantam, következtek a "jó éjt puszik" és kialudtak a fények. Mosolyogtam, szinte nevettem. És ekkor a bakelit lemezen sercegni kezdett a tű... Becsukott szemmel, képzeletben körbejártam a sötét lakást. Hallottam a vekkert a konyhában...a fürdőszobában a csöpögő csapot...láttam a salakos cipőmet...és persze a tévét. Most nem pattog, mint ahogy kikapcsolás után szokott még percekig.

Hofi lemez volt. Alig értettem meg belőle valamit, mégis mosolyogva aludtam el és így is ébredtem másnap. Aztán reggeltől-estig újra az utcán. Foci, bújócska, fogócska, fára mászás, katonásdi, matchboxozás, biciklizés, rollerezés és néha strandolás a Dunán. Hétvégén Zsebtévé, Szünidei Matiné, hétköznap Esti mese. Nekem akkor gyerekként, ennyi volt a tévé és mindenféle elektromos, műszaki kütyü. És...vártam az estéket és még annál is jobban a hétfő estéket.

Úgy volt tökéletes minden, ahogy volt! Ma sem változtatnék rajta.

Aranyidők voltak...