Mindkét tenyeremet a vitrines szekrényre tapasztottam. Az orromat az üvegre nyomtam, mely az izgalomtól szapora lélegzetem miatt bepárásodott. Egy sámlin álltam mezítláb, pizsamában. Éjszaka volt, csend és sötét. Némi zajt csak az olajkályha duruzsolása okozott és annak lángja adott csekélyke fényt is a szobában. A lábam fázott, de azt ebben a pillanatban nem érzékeltem, csak később amikor már újra az ágyamban voltam. Most az izgalomtól nem éreztem semmit, csak némi félelmet, hogy a szüleim felébrednek és leteremtenek az éjszakai partizánakcióm miatt. Lábujjhegyre álltam, mert meg kellett tudnom, hogy az üveg mögött a polcon ott van-e amit kerestem és amiért ezt a kockázatot felvállaltam. Valamit láttam. Végigfutott rajtam a hideg. Lopakodva tettem vissza a helyére a sámlít és osonva közeledtem a szobám felé. Aztán a paplan alá bújtam. "Láttam! Ott van! Vagy tévedtem? Csak a szemem káprázott? Lehet, hogy annyira akartam látni, hogy csak beképzeltem? Nem, az nem lehet. Hiszen már májusban megígérték és már decembert írunk. Kivártam és megérdemlem. Mindjárt karácsony és megkapom. Igaz, azt mondták, ha jó leszek, csak akkor kapom meg. Szerintem jó voltam. Bár az is igaz, hogy május óta többször azt hallottam, hogy nem úgy viselkedtem és nem biztos, hogy megkapom. De azután mindig jóvátettem. És egyébként is...mennyi ablakot nem törtem be kaviccsal... milyen sokat tanultam.... milyen sokszor megettem a főzeléket...sorolhatnám..."

Csendes három hét következett. Az advent időszaka számomra teljesen igaznak és igazinak bizonyult. Karácsonykor megkaptam a 8 hónapja áhított ajándékot: egy kétgombos, hétzenélős quartz órát.

Több mint negyven év telt el azóta. Belémégett az érzés és a várakozás izgalma. Hálás vagyok, hogy így történt, mert türelemre, fegyelemre, tiszteletre tanított és nevelt. Megtanított megbecsülni és értékelni dolgokat, időt, embert. Kialakított bennem egy stílust, modort, habitust. Persze ez csak egy aprócska momentum a gyerekkoromból, mely segített, hogy emberré válhassak. Ha nem is tökéletes, ha nem is hibátlan, de önérzetes és becsületes emberré.

Most viszont elbizonytalanodtam: lehet, hogy nem is volt jó gyerekkorom? Lehet, hogy sérültem, mert "neveltek"? A büntetések, a gyengéd - de határozott és következetes - szigor káromra volt és segítségre lenne szükségem, hogy fel tudjam dolgozni a megpróbáltatásokat?                                                                                     A gyereknevelés stílusa megváltozott. Úton-útfélen az önálló akarattal és jogokkal bíró gyermekekről cikkeznek. A döntésképes, önérzetes, sérülékeny gyerekekről. Nekem is volt akaratom és voltak döntéseim, de roppant hálás vagyok azért a szüleimnek és a tanáraimnak is, hogy olykor a helyes útra tereltek. Ezáltal nem éreztem, hogy sérültem volna...Vagy mégis? És akkor sem, amikor nem kaptam mindent meg azonnal. Hogy néha várnom kellett valamire, amit nagyon szerettem volna. De aztán, amikor megkaptam sokkal jobban értékeltem és megbecsültem. Nem volt rossz a gyerekkorom és nem éreztem elnyomva magam azért, mert gyalog mentem az iskolába, aztán edzésre is. Ha pedig rossz jegyet kaptam az iskolában, nem a tanár, a szülő, az osztálytárs, a rendszer, a könyv, Ádám és Éva volt a hibás, csak én. Tudtam. Bántott. Ezért megpróbáltam kijavítani. Képes voltam egyedül tanulni és tiszteltem a tanáraimat is, a magam módján. Segítettem otthon. Nem szívesen és legtöbbször nem is önálló indíttatásból , de segítettem. Nem vittek el síelni és nyaralni sem minden évben. Elmúltam 45 éves, mire repülőre ültem. De feledhetetlenek számomra a nagyszülőknél töltött nyarak, a reggeltől-estig focizások, a strandolás a Dunán és az esti tábortüzek a kertünkben. Nem érzem sérültnek magam azért, mert tudok köszönni és megköszönni is. A varázsszavakat a gyerekeimmel való kommunikációnál is alkalmazom: kérlek, légyszíves, bocsánat, köszönöm. Nem érzem sérültnek magam, mert tisztelettel beszélek a szüleimmel, nem szolgálónak és nem bankárnak tekintettem őket, akik hálával tartoznak azért, mert megengedem nekik, hogy mindent megtegyenek értem. Hálás vagyok azért, mert segítettek a pályaválasztásban. Attól sem tartom magam sérültnek, hogy 18 évesen, friss jogsival nem engedtek el 30 cm-es hóban a haverjaimmal vidékre discóba. Voltam dackorszakos, tini, kamasz, lázadó.  Tapasztalatokat gyűjtöttem, tanultam. Alázattal, tisztelettel, csínytevésekkel, rosszalkodással. Megtanultam, hogy a tetteimnek következményei vannak és én vállalom érte a felelősséget. De végig gyerek voltam, elfogadva ennek minden előnyét és hátrányát. Sorolhatnám még, de felesleges...

A változás szele megérintette a gyerenevelés stílusát, mi több...Felborította, összekuszálta. Természetesen  40 év alatt minden és mindenki megváltozott. Lehetne vitatkozni, hogy melyik stílus jobb: melyben én nevelkedtem, vagy a mai? Lehetne, de nem kell. A változás szele engem nem tudott felborítani és azt a stílust sem, melyet kaptam és amit továbbadtam a gyermekeimnek. (Mint sokan mások!) Most már csak reménykedhetek, hogy 40 év elteltével ők is úgy gondolkodnak majd rólam és a gyerekkorukról, mint ahogy én most az enyémről.

Stílusok jönnek-mennek, a szelek is fújnak olykor, de van olyan értékes elv, amely megingathatatlan. Persze ezek az én elveim, az én stílusom és az én véleményem. Ha bárki hasonlót érezne, gondolna, vagy tapasztalna az csak a véletlen szüleménye.