A cégtábla valahogy nem illett a környezetbe. Piros alapon, arany színű betűk hírdették a szolgáltatást: Rádió-televízió javítás. A táblával még csak nem lett volna baj (bár kissé giccsesnek hatott es az embernek olyan érzése támadt, hogy nem volt más festék, ami egyébként is mindegy, mert nem az a lényeg, hogy szép és ízléses legyen a kiírás, hanem hogy az emberek tudomást szerezzenek, hogy itt szakértő munka folyik), csakhogy egy omladozó polgári ház falát díszítette, egy hatalmas kétszárnyú, múltszázadi ajtó fölött. Ismeretlenül belépve az óriásoknak tervezett ajtón, kissé meglepve tapasztalhatjuk, hogy műhelynek hült helye sincs, viszont takaros kis betonút vezet egy udvar mélyébe, melyet fák és bokrok takarnak. A bizalmatlanabb kuncsaftjelöltek itt már sarkon fordulnak a hónuk alá kapva az elromlott Junoszty tévéjüket, vagy Sokol rádiójukat, "biztos nincs nyitva"- legyintéssel. A merészebbek tovább lopakodnak és hamarosan a lombok takarásából előtűnik egy, az előbbihez hasonlóan izléstelen piros tábla, arany betűkkel, "MŰHELY"-felirattal. Igazából a tábla nélkül is tudható, hogy jó helyen jár a "megbetegedett" készülék tulajdonosa, ugyanis a bejárati ajtó mellett sorakozott egy halom kibelezett tévé, rádió, képcsövek és mindenféle drótok. Van akibe nyilván ez bizalmat ébreszt, van aki a saját készülékének sorsát és temetőjét látja eme "tetemek" között. A bátrabbak tovább merészkednek és lenyomva a kilincset belépnek a titkok kamrájába...Nem tudom, hogy ilyenkor mire számít az ember. A pesszimistábbak nyilván arra-következtetve az ajtó mellett látottakból-, hogy jól megtermett emberek kalapáccsal és mindenféle harci eszközökkel kaszabolják az Orion, Tavasz, Kékes tévéket és a képernyőbe hajigálnak különböző Diadal és Balaton rádiókat.
Az asztalnál egy alacsony, kopaszodó, ötvenes férfi ült. Egy tévé volt előtte szétszedve és teljesen érthetetlen módon, ő háttal ült a képernyőnek. (A tévé"nézhető" részével szemben, egy tükör volt felszerelve az asztalra. Hja...így könnyű.) Nagyíton keresztül vizsgálta és forrasztotta éppen egy ellenállás lábait. A páka illata, keveredett egyfajta elektromos szaggal a helyiségben. Körben mindenhol készülékek sorakoztak. Egy részük "járatva" volt (mert éppen akkor az a fránya meghibásodás nem jelentkezett nála), másik részük pedig vagy javításra várt, vagy elkészült és várta a gazdáját. Éppen annyi hely volt, hogy egy kuncsaft a problémás berendezésével beférjen. A helység megvilágítása gyér volt, viszont az asztal fényárban úszott. Úgy nézett ki a műhely, mint egy kivilágított szinpad és az azt körülvevő nézőtér. A falak meszeltek, kissé sárgásak. Oklevelek, mesterlevél, ilyen-olyan elismerések sokasága. Azt hiszem miután körülnézett az ember, nyugtázhatta magában, hogy jó helyen jár. Olyan egyszerű és snassz volt minden, de mégis hihetetlen bizalmat árasztott. Az ember biztos lehetett benne, hogy bátran rábízhatja a féltett tévéjét a szerelőre, mert nem egy hányaveti kóklerrel van dolga.
- Jó napot Józsi bácsi-ismerősen köszöntötte a mestert, a műhelybe érkező, kezében egy elromlott Junoszty tévével. A köszöntés már azért is érdekes volt, mert Józsi "bácsi", cirka 10-15 évvel lehetett fiatalabb a kuncsaftnál. Az ember hirtelen valami vadnyugati filmben érezhette magát, ahol az "Old" (öreg) megszólítás nem kizárólag az éltesebb embereket illette, hanem aki rászolgált, megérdemelte a dícsérő megszólítást. Egyfajta elismerés volt. Ezt a hangulatot még fokozta, hogy a mester a nagy odafigyelést igénylő forrasztásból nem felpillantva, elmorzsolt a fogai között válaszként egy 'kívánok-ot, de azt is alig hallhatóan. A látogató tudta, hogy most nincs helye a beszédnek. Szinte lélegzetvisszafojtva várt, mozdulatlanul. Mint a westernekben, párbaj előtt...Még egy utolsó pöttyintés a cinből, egy aprócska felszálló füst a páka végén és a mester leteszi az eszközt. Ezzel jelezvén, hogy most már beszélhetünk szemtől-szemben. - Üdvözlöm Pista - majd a tévére pillantva folytatta, - Mi a baj, ezzel az orosz csodával? - Fogalmam sincs. Se kép, se hang. Meg se mukkan az átkozott. - Megnézzük-mondta a mester. - Hagyja itt, tegye oda a szék mellé és csütörtökön érdeklődjön. Ezzel Józsi lezártnak tekintette a párbeszédet és fordult volna vissza a kibelezett tévé felé. - És mennyibe fog kerülni?- kérdezte kissé szemlesütve Pista. A mester kérdően nézett rá. Bár őszintén szólva megszokta ezt a kérdést. Mióta a piacon megjelentek az újabb, olcsó készülékek, már nem biztos, hogy a régi fekete-fehér tévéket érdemes megjavíttatni. Azokat könnyebb javítani, modernebbek, szebbek, "okosabbak" és nehezebben is romolnak el. A javításuk pedig nem igényel különösebb szakértelmet. Nem kell bíbelődni, vackolódni velük. Egy panel, vagy IC csere és kész. De előfordul, hogy már azokat sem javíttatják, mivel olyan kedvező áron lehet új készülékhez jutni. A fejlődés megállíthatatlan. Sokan még ragaszkodnak a régi, csöves, fekete-fehér tévéjükhöz, de már nem minden áron. Pista is ezek közé tartozott...és lassan minden ember, akinek ilyen tévé volt a birtokában. -Mondja Pista...Mennyit hajlandó még rászánni a javíttatásra? Pista rövid gondolkodás után, kibökött egy összeget és hozzátette: "Ha ennél többe kerül, akkor már nem érdemes megjavítani. Háromszor-négyszer ennyiért már újat kapok." A mester egyetértően bólintott, miközben tudta, hogy újabb kuncsaftot fog elveszíteni.
Néhány hónap múlva a műhely előtt vitt el az utam. Már nem volt kint a tábla az ajtó fölött. Kíváncsiságból benyitottam és hátraballagtam az udvarba. A "MŰHELY" felirat eltűnt és a roncs készülékek is. Benéztem az ablakon. A helység üres volt. A falakról hiányoztak a bekeretezett bizonyítékok is, melyek arról tanuskodtak, hogy itt valaha, valaki mestere volt a szakmájának. Most valahol egy szekrényben, vagy egy polc mélyén fekszenek. A mester vigyáz rájuk. Megdolgozott értük. Egy élet munkája van bennük...
Utolsó kommentek