rettenthetetlen

A cégtábla valahogy nem illett a környezetbe. Piros alapon, arany színű betűk hírdették a szolgáltatást: Rádió-televízió javítás. A táblával még csak nem lett volna baj (bár kissé giccsesnek hatott es az embernek olyan érzése támadt, hogy nem volt más festék, ami egyébként is mindegy, mert nem az a lényeg, hogy szép és ízléses legyen a kiírás, hanem hogy az emberek tudomást szerezzenek, hogy itt szakértő munka folyik), csakhogy egy omladozó polgári ház falát díszítette, egy hatalmas kétszárnyú, múltszázadi ajtó fölött. Ismeretlenül belépve az óriásoknak tervezett ajtón, kissé meglepve tapasztalhatjuk, hogy műhelynek hült helye sincs, viszont takaros kis betonút vezet egy udvar mélyébe, melyet fák és bokrok takarnak. A bizalmatlanabb kuncsaftjelöltek itt már sarkon fordulnak a hónuk alá kapva az elromlott Junoszty tévéjüket, vagy Sokol rádiójukat, "biztos nincs nyitva"- legyintéssel. A merészebbek tovább lopakodnak és hamarosan a lombok takarásából előtűnik egy, az előbbihez hasonlóan izléstelen piros tábla, arany betűkkel, "MŰHELY"-felirattal. Igazából a tábla nélkül is tudható, hogy jó helyen jár a "megbetegedett" készülék tulajdonosa, ugyanis a bejárati ajtó mellett sorakozott egy halom kibelezett tévé, rádió, képcsövek és mindenféle drótok. Van akibe nyilván ez bizalmat ébreszt, van aki a saját készülékének sorsát és temetőjét látja eme "tetemek" között. A bátrabbak tovább merészkednek és lenyomva a kilincset belépnek a titkok kamrájába...Nem tudom, hogy ilyenkor mire számít az ember. A pesszimistábbak nyilván arra-következtetve az ajtó mellett látottakból-, hogy jól megtermett emberek kalapáccsal és mindenféle harci eszközökkel kaszabolják az Orion, Tavasz, Kékes tévéket és a képernyőbe hajigálnak különböző Diadal és Balaton rádiókat. 

Az asztalnál egy alacsony, kopaszodó, ötvenes férfi ült. Egy tévé volt előtte szétszedve és teljesen érthetetlen módon, ő háttal ült a képernyőnek. (A tévé"nézhető" részével szemben, egy tükör volt felszerelve az asztalra. Hja...így könnyű.) Nagyíton keresztül vizsgálta és forrasztotta éppen egy ellenállás lábait. A páka illata, keveredett egyfajta elektromos szaggal a helyiségben. Körben mindenhol készülékek sorakoztak. Egy részük "járatva" volt (mert éppen akkor az a fránya meghibásodás nem jelentkezett nála), másik részük pedig vagy javításra várt, vagy elkészült és várta a gazdáját. Éppen annyi hely volt, hogy egy kuncsaft a problémás berendezésével beférjen. A helység megvilágítása gyér volt, viszont az asztal fényárban úszott. Úgy nézett ki a műhely, mint egy kivilágított szinpad és az azt körülvevő nézőtér. A falak meszeltek, kissé sárgásak. Oklevelek, mesterlevél, ilyen-olyan elismerések sokasága. Azt hiszem miután körülnézett az ember, nyugtázhatta magában, hogy jó helyen jár. Olyan egyszerű és snassz volt minden, de mégis hihetetlen bizalmat árasztott. Az ember biztos lehetett benne, hogy bátran rábízhatja a féltett tévéjét a szerelőre, mert nem egy hányaveti kóklerrel van dolga.

- Jó napot Józsi bácsi-ismerősen köszöntötte a mestert, a műhelybe érkező, kezében egy elromlott Junoszty tévével. A köszöntés már azért is érdekes volt, mert Józsi "bácsi", cirka 10-15 évvel lehetett fiatalabb a kuncsaftnál. Az ember hirtelen valami vadnyugati filmben érezhette magát, ahol az "Old" (öreg) megszólítás nem kizárólag az éltesebb embereket illette, hanem aki rászolgált, megérdemelte a dícsérő megszólítást. Egyfajta elismerés volt. Ezt a  hangulatot még fokozta, hogy a mester a nagy odafigyelést igénylő forrasztásból nem felpillantva, elmorzsolt a fogai között válaszként egy 'kívánok-ot, de azt is alig hallhatóan. A látogató tudta, hogy most nincs helye a beszédnek. Szinte lélegzetvisszafojtva várt, mozdulatlanul. Mint a westernekben, párbaj előtt...Még egy utolsó pöttyintés a cinből, egy aprócska felszálló füst a páka végén és a mester leteszi az eszközt. Ezzel jelezvén, hogy most már beszélhetünk szemtől-szemben.                      - Üdvözlöm Pista - majd a tévére pillantva folytatta, - Mi a baj, ezzel az orosz csodával?                                                                                            - Fogalmam sincs. Se kép, se hang. Meg se mukkan az átkozott.          - Megnézzük-mondta a mester. - Hagyja itt, tegye oda a szék mellé és csütörtökön érdeklődjön. Ezzel Józsi lezártnak tekintette a párbeszédet és fordult volna vissza a kibelezett tévé felé.                      - És mennyibe fog kerülni?- kérdezte kissé szemlesütve Pista. A mester kérdően nézett rá. Bár őszintén szólva megszokta ezt a kérdést. Mióta a piacon megjelentek az újabb, olcsó készülékek, már nem biztos, hogy a régi fekete-fehér tévéket érdemes megjavíttatni. Azokat könnyebb javítani, modernebbek, szebbek, "okosabbak" és nehezebben is romolnak el. A javításuk pedig nem igényel különösebb szakértelmet. Nem kell bíbelődni, vackolódni velük. Egy panel, vagy IC csere és kész. De előfordul, hogy már azokat sem javíttatják, mivel olyan kedvező áron lehet új készülékhez jutni. A fejlődés megállíthatatlan. Sokan még ragaszkodnak a régi, csöves, fekete-fehér tévéjükhöz, de már nem minden áron. Pista is ezek közé tartozott...és lassan minden ember, akinek ilyen tévé volt a birtokában.                                                                                                        -Mondja Pista...Mennyit hajlandó még rászánni a javíttatásra? Pista rövid gondolkodás után, kibökött egy összeget és hozzátette: "Ha ennél többe kerül, akkor már nem érdemes megjavítani. Háromszor-négyszer ennyiért már  újat kapok." A mester egyetértően bólintott, miközben tudta, hogy újabb kuncsaftot fog elveszíteni.

Néhány hónap múlva a műhely előtt vitt el az utam. Már nem volt kint a tábla az ajtó fölött. Kíváncsiságból benyitottam és hátraballagtam az udvarba. A "MŰHELY" felirat eltűnt és a roncs készülékek is. Benéztem az ablakon. A helység üres volt. A falakról hiányoztak a bekeretezett bizonyítékok is, melyek arról tanuskodtak, hogy itt valaha, valaki mestere volt a szakmájának. Most valahol egy szekrényben, vagy egy polc mélyén fekszenek. A mester vigyáz rájuk. Megdolgozott értük. Egy élet munkája van bennük...

Az utolsó pillanatban értem haza. A szürkület már-már sötétségbe hajlott. Bár, ha jobban belegondolok a nyári szünidőben megbocsátható volt némi késés, még egy tíz év körüli gyereknek is. Anyám mosolyogva fogadott mikor beléptem az előszobába, aztán felkapcsolta a villanyt. Már nem mosolygott, de azt hiszem az arcán nem haragot, vagy a neheztelést láttam, hanem a : "Ne! Már megint?!- hangtalan felkiáltást. A cipőm, a lábam, a zoknim fekete volt a salakos pályától, ahol fociztunk. Mire a tekintete újra az arcomra ért, már mindketten mosolyogtunk. "Irány a fürdőszoba!"-utasított, ellentmondást nem tűrő hangon. Míg beértem azon gondolkodtam, hogy milyen nap is van ma? ( A vakáció alatt gyakran nem jutott eszembe.) Rájöttem, hogy nem szombat. Sajnos. "Akkor nincs fürdés, csak mosakodás"-nyugtáztam magamban. Vízmelegítés, lavór, többszöri vízcsere a salak miatt. Törölközés, aztán irány a szokásos vacsora, a májkrémes kenyér. A fürdőszobából a nappalin keresztül lehetett a konyhába jutni. "Ő" ott volt. Sötét, csillogó képernyővel, melyben visszatükröződött a konyha lámpája. A tetején nem volt semmi. Talán azért, mert anyám nem osztotta az ismerősök véleményét -hogy úgy szép a tévé, ha terítő van a tetején, mely kicsit, alig észrevehetően és zavaróan lelóg a képernyőre-, vagy mert apám nem engedte. Ugró szarvasos szobrocska és divatos műanyag gondola sem volt rajta porfogó gyanánt. Tévé volt. Nem is akármilyen...Orion 70! Nem csináltunk belőle dísztárgyat, nem lett a nappalink büszke ékköve. Mi egyszerű használati tárgyként kezeltük és természetesnek vettük, hogy van. Pedig korántsem volt az, hiszen nem egy szomszédunknak még nem volt. 1979-et írtunk...

Miközben a kenyeremet majszoltam csodálkoztam, hogy miért nincs bekapcsolva? Aztán eszembe jutott, hogy a híradónak vége és ma biztosan nincs semmi olyan műsor, ami a szüleimet érdekelné. Tovább fűzve a gondolataimat rájöttem, hogy ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat: Hétfő van! És a hétfő adásszüneti nap. Melegséget éreztem ott belül. Nem bántam. Már azt sem, hogy nem fürödhettem, mert nem szombat van. És az esti mese alatt én még vígan rúgtam a bőrt a haverokkal, tehát már nem késtem le semmiről. Szerettem a hétfőket.

/Télen még ennél is jobban. Akkor ugye, korábban is sötétedik. A család már otthon, kint hideg és hó, bent pedig a sötét tévé és MI! Meghitt volt...Akkor gyakran - nem csak hétfőn - esténként gyertyát gyújtottunk és úgy vacsoráztunk, társasjátékoztunk, beszélgettünk. A gyertyagyújtásnak a meghittségen kívül, energiatakarékossági szerepe is volt nyilván, de ebbe akkor én gyerekfejjel nem gondoltam bele. Meggyújthattam és lefekvéskor elfújhattam, a magam megelégedésére./

Örültem, mert tudtam, hogy az alvás előtt, még történik majd valami, legalább is ezt reméltem. Társasozás, beszélgetés, valami...Hiszen adás nincs, így a szüleim is jobban ráérnek. "Ha befejezted a vacsorát, menj el fogat mosni és irány az ágy!"- mondta apám. Ha anyám mondta volna, akkor most jöhetne a " De anya, még nem, még olyan korán van...és egyébként is...", de ezt apám mondta. Akkor nincs pardon és nincs mellébeszélés. Ha apám mondja, akkor nem létezik más alternatíva. Akkor az van és én szó nélkül azt csinálom. Ennyi. "Vettem egy lemezt."-tette hozzá. Tudtam! Éreztem, hogy valaminek még történnie kell. Pedig már éppen próbáltam volna odasomfordálni anyám ölébe és halkan megkérni rá, hogy beszéljen már apám fejével, hogy még nincs lefekvés idő, legyen tekintettel és lássa be, lehetetlent akar...amikor kimondta apám a bűvös varázsmondatot a lemezről. Villámgyors fogmosás következett. A tévé mellett haladtam el ismét...A fürdőszobába menet észre sem vettem, nyilván a hirtelen boldogságtól se nem láttam, se nem hallottam. Visszafelé diadalittasan vonultam el mellette: "Vesztettél. Ez sem a te napod!" Ügyet sem vetett rám. Csak állt, sötét tekintettel komoran, érzéketlenül. Az ágyba pattantam, következtek a "jó éjt puszik" és kialudtak a fények. Mosolyogtam, szinte nevettem. És ekkor a bakelit lemezen sercegni kezdett a tű... Becsukott szemmel, képzeletben körbejártam a sötét lakást. Hallottam a vekkert a konyhában...a fürdőszobában a csöpögő csapot...láttam a salakos cipőmet...és persze a tévét. Most nem pattog, mint ahogy kikapcsolás után szokott még percekig.

Hofi lemez volt. Alig értettem meg belőle valamit, mégis mosolyogva aludtam el és így is ébredtem másnap. Aztán reggeltől-estig újra az utcán. Foci, bújócska, fogócska, fára mászás, katonásdi, matchboxozás, biciklizés, rollerezés és néha strandolás a Dunán. Hétvégén Zsebtévé, Szünidei Matiné, hétköznap Esti mese. Nekem akkor gyerekként, ennyi volt a tévé és mindenféle elektromos, műszaki kütyü. És...vártam az estéket és még annál is jobban a hétfő estéket.

Úgy volt tökéletes minden, ahogy volt! Ma sem változtatnék rajta.

Aranyidők voltak...