rettenthetetlen

Néhány napja egy építkezés mellett sétáltam el. Társasházakat húznak fel, több tömböt is egyszerre. Egy toronydaru emelte a panelelemeket éppen, melyeket az építőmunkások - természetesen a szükséges védőfelszerelés használatával - kézzel irányítottak a helyükre. Vagy harminc fő dolgozhatott ott, mind egyforma ruhában, kesztyűben és védősisakban. Rendezettnek tűnt minden, függetlenül attól, hogy nem vettem észre irányító embert, de ha volt is, elvegyült a kétkezi munkások között. 

A munkaterület gondosan elkerített, egy kapu van csak a be- és kihajtásra. Ide telepítették konténerekből a szociális helyiségeket, öltözőket, valamint a parkolásra is a kerítésen belül van lehetőség.  Ma biztosan a leendő lakók látogattak el megnézni az épülő otthonaikat (gondoltam), mert a parkolóban csupa "menő" autó sorakozott: Audi, BMW, Volvo, néhány Mercedes is, többek között. Kissé irigykedtem is, hogy a "szép, drága autójával eljött megnézni a szép, drága lakását. " 

Legközelebb autóval haladtam el az építkezés mellett. Betonelemeket szállítottak teherautókkal az építkezéshez, ezért irányították a forgalmat és meg kellett állnom. Egy fiatal építőmunkás volt a "rendőr" éppen, talán 24-25 éves lehet. Walkie-talkie a kezében, sisak a fején és kellő gondossággal és odafigyeléssel dolgozott össze a néhány száz méterrel odébb álló forgalomirányító kollegájával. Hálásan biccentettem, amikor szabad jelzéssel elhaladtam mellette, amire elégedett mosollyal válaszolt. Másnap a bolt előtt találkoztam vele újra. Ő éppen a parkolóba tartott, én pedig a bolt irányába az autómtól. Nem volt egyszerű megismerni. A sisakja és a védőruhája sokat segített volna és, ha még egy walkie-talkie is a kezében van...De ő volt az, kétségtelen. Sietett valahova, mert szaporázta a lépteit az autójáig. Pittyegett a centrálzár és ő beszállt a kocsiba. Egy 1-2 éves Jeep terepjáróba. Ezt az autót már láttam valahol. Cikáztak a gondolataim. Mielőtt eltűnik a szemem elől, ki kell találnom. Nem mintha bizonyítanom kellene magamnak, vagy bárki másnak, hogy még rendben van a memóriám, de valahogy úgy éreztem, elég lesz annyi idő az emlékkép felidézésére, amíg elhajt a gyönyörű autójával. Megvan! Az építkezésen láttam. Ott parkolt a többi "menő" autó között. Dehát akkor... Ezért volt olyan gyanús, hogy nem láttam akkor "civil" látogatókat az "egyenruhás" munkások között. Már akkor tamáskodtam kicsit, hogy az építkezés alatt mit keresnének itt látogatók, de az álmomban sem jutott eszembe, hogy az autócsodák az építőmunkások tulajdonát képezik. Talán mert nem találkoztam még hasonlóval... Az eset nem itthon, hanem Csodaországban történt. 

Csodaországban minden lehetséges. Itt azt érzed, ember vagy, hasznos tagja a társadalomnak. Megbecsülnek és értékelnek téged. Megfizetik a munkádat, mindkét fél megelégedésére. Ha fodrász vagy, ha szakács, ha benzinkutas, ha felszolgáló, akkor is. Szükség van rád, a szakértelmedre, vagy csak egyszerűen arra, amit csinálsz, mert azt jól csinálod. Nem azt érzed, hogy helyettesíthető, nélkülözhető valaki vagy és nagyon kapd össze magad, mert százak várnak arra, hogy a helyedre álljanak.                                              Elfogadják, ha családod van és tudják, hogy számodra ŐK a legfontosabbak, hiszen ez természetes. Tisztában vannak vele, hogy elfáradhatsz, hogy kimerülhetsz. Tudják és számolnak vele, hogy lehetnek gondjaid, mert nem csak alkalmazott, kolléga, beosztott vagy, hanem EMBER is. Kreatív, gondolkodó, lélekkel és büszkeséggel rendelkező ember. Ezért, ha pl. tanár létedre ( de mondhatnék buszsofőrt, bolti eladót, vagy bármilyen más szakmát) a tanév közepén problémád akad a családban, vagy el kell utaznod, vagy képezni akarod magad, amihez nyugalom és idő kell, vagy csak egyszerűen besokalltál a gyerekektől, akkor elmehetsz akár 2-3 hónap fizetésnélküli szabadságra. Elengednek. Megoldják. Addig vesznek fel helyettesítőt. És visszavárnak! Nem neheztelnek rád és nem fenyegetnek meg miatta. Megértenek. Elfogadnak. Embernek néznek és tartanak. És te megteheted még akkor is, ha 2-3 hónapig nem lesz fizetésed. Nem visel meg. Nem érzi meg a családod. Lesz étel az asztalodon, a csekkek be lesznek fizetve időben és attól sem kell tartanod, hogy a bank elárverezi a fejed fölül a lakásodat. Ugyanúgy el fogsz menni (ebben az évben is) a gyerekeiddel két hétre külföldre nyaralni és a 3-4 évenkénti autócsere sem fog tolódni emiatt. Ugyanis Csodaországban nem azért dolgozol, hogy hónapról-hónapra élj. Nem azért dolgozol, amiért a szüleid is dolgoztak: "Talán a gyerekemnek, vagy az unokámnak már jobb lesz..." Nem! Itt azért dolgozol, hogy ÉLJ! Emberként, emberhez méltóan, emberi körülmények között. 

Csodaország létezik. Csodaországok léteznek. Valóságos helyek! Még útlevél sem szükséges hozzájuk.

Nincsenek is messze tőlünk! Nincsenek is messze tőlünk?

Egyetlen igaz szerelem létezik. Egyetlen mindent elsöprő érzelem. Egy olyan, melyre mindig is vágytál, melyet mindig is akartál volna magadnak. Ez olyan, melyben soha nem csalódhatsz. Biztonságot ad, menedéket, melegséget számodra. A kapcsolat ezzel az érzelmi töltődéssel sajnos egyoldalú, de mégis, ez így tökéletes, vagy inkább használjuk rá a természetes jelzőt. Ugyanis te nem érzed azt, amit irántad éreznek. Nem te vagy a hibás, hiszen nem érezheted. Egyelőre...

Soha nem tudod visszaadni annak aki irántad érez így és te sem fogod soha visszakapni aki iránt te érzel. Lehetetlen...Te mást fogsz szeretni ugyanilyen viszonzatlan érzelemmel.

Átéled majd, amikor fontosabb, hogy Ő boldogabb legyen, mint TE. Amikor azt érzed, hogy nincs olyan, amit nem tennél meg érte. Amikor bárkivel szembeszállnál, hogy megvédd, gondolkodás nélkül. A nap minden órájában, minden percében eszedbe fog jutni. Amikor csak azon töröd a fejed, hogy neki hogy lenne jobb? Hogy tudnál neki örömet szerezni? Hogy segíthetnél neki akkor is, amikor nincs is szüksége a segítségedre? Hogy viselhetnéd gondját egy életen át? Hogy vigyázhatnál rá, amikor nincs is szüksége védelemre? Hogy maradhatnál mindig..MINDIG mellette? Azon gondolkodsz, hogy még mit tudnál adni neki, amikor már mindenedet odaadtad? Imádod. Soha nem csábulsz el, soha nem változnak meg az érzelmeid és soha nem fogsz neki csalódást okozni. Nem kell megígérned és nem kell esküdnöd rá. Ezt Ő is és TE is tudod biztosan. 

A gyönyörű az egészben, hogy nem vársz érte semmit. Ettől igaz a szerelmed. Nem vársz viszonzást és nem várod, hogy visszakapj bármit a szerelmedtől. Nem érdekből csinálod és nem számításból. Csak az érzelmek vezérelnek. A szíved és a lelked  irányít és akkor is kitartasz majd, ha csalódás és fájdalom ér viszonzásul.

A szerelmed örök lesz, sírig tartó. Ahogy téged is valaki a haláláig szeretni fog.

Ezért május hetedikén és az év maradék 364 napján ébredj fel és találj alkalmat arra, hogy boldoggá tedd Őt! Megérdemli. Te is tudod, hogy ez mennyire így van. Hiszen Te is leszel egyszer ilyen szerelmes...

Szépek, sikeresek, gazdagok, boldogok és még sorolhatnám azokat a tulajdonságokat, melyek számunkra - átlagemberek számára  - irigykedésre adnak okot. De vajon valóban így van? A hazai hírességek élete, tündöklése és bukása része a mindennapi életünknek. Velük ébredünk és este egy utolsó kattintással velük is zárjuk a napot. Nem, nem a divatos celebekről, a divatos ruháikról és stílusukról fogok írni. Számomra legalább annyira érdekes a másik oldal lélektana. Ők a "megmondóemberek". 

"Az irigység művészetét kritikának nevezhetjük."                                                                                            / Osvát Ernő /

Manapság virágkorát éli ez a műfaj, mondhatnánk divattevékenység. Hogy miért és hogyan alakult ki ez a nem túl szimpatikus, gyakran már-már visszataszító trollkodás? Okolhatjuk a társadalmi különbségeket, a hatalmas kontrasztot, a tátongó szakadékot emberéletek, sorsok között. Beszélhetünk az irigységről, a féltékenységről, a hatalomvágyról, de a sok negatívum mellett az igazságérzet fogalma is felmerülhet bennünk. Azt hiszem, nem kell motivációt keresnünk egy olyan tevékenységhez, mellyel a saját életminőségünket nem javítjuk, viszont másoknak szeretnénk vele rossz pillanatokat okozni és rossz érzéseket kelteni bennük, csak azért, hogy "nehogy már ő jól érezze magát!" Nem túl szimpatikus a dolog, de legalább divatos és menő - gondolják sokan.

Vajon milyen érzések késztetik az embert arra, hogy "megmondóemberré"-váljon? Mit érez olyankor? Hány ember elégedetlenségét, rosszallását fejezi ki és tolmácsolja, zúdítja egy emberre olyan megfontolásból, hogy a véleménye mögött tömegek sorakoznak fel?

A reflektorfényben élő emberek élete irigylésreméltó lehet, sokunk mégsem biztos, hogy cserélne velük. Számukra lekorlátozódik a magánélet és gyakorlatilag minimálisra csökken az intim szféra. A közösségi oldalakról mosolygós, gondtalan, boldog emberek képeivel találkozunk, amelyek frusztrációra, irigykedésre adnak okot az odalátogatóknak. Igen, mert odalátogatunk. Megnézzük és összevetjük a képeket a saját életünkkel, mely összevetés abban a pillanatban torz képet mutat ugyan, de ezt akkor nem érzékeljük.

"5.3o-kor keltem, reggeli a családnak, a gyerekeknek tízórai-készítés, iskolába, óvodába szállítás. Aztán irány a munka, majd rohanás a gyerekekért és haza. Főzés, mosás, tanulás a kölykökkel, majd végre az ágybahuppanás és egy szusszanásnyi idő alvás előtt. És akkor egy másik anyuka az edzőteremben készített mosolygós képpel üzen a nagyérdeműnek? Gyönyörű sminkkel, tökéletes alakkal, kívánatosan? Milyen igazságtalan világ ez? Miért ő és miért nem ÉN?"

 Ekkor minden szomorúságodért, kudarcodért, bánatodért, a leégett rántásért, a gyerek hármasáért és csak úgy a számodra boldogtalanabbnak tűnő életedért ő lesz a felelős. Csak ő! Megszűnik számodra a valódi ok, elfelejtesz mindent, csak azt érzed, hogy most tenned kell ( és NEKED kell tenned!) ez ellen az igazságtalan világ ellen.

Elfelejted a közös vacsorát és a gondtalan nevetést az asztalnál a gyerekeiddel. Az esti meseolvasást, a lefekvés előtti ölelést és puszit. Azt is, hogy hétvégén bicajozni megy a család. Hogy a férjed (feleséged) a kezedet fogja elalvás előtt. Hogy igazából senkivel, soha nem cserélnéd el az életedet még akkor sem, ha meg kell küzdened a mindennapokért.

De akkor, abban a pillanatban a keserűséged, a fáradtságod, a taposómalom-érzésed igazságért kiált. Ugyan a kommenteddel nem változik semmi, az életed marad a régi, de te legalább most jobban érzed magad. Meg fogod mondani a magadét holnap is és azután is... és mindig. Lassan elhiszed magadnak, hogy mindenért ő, vagy még néhány másik celeb a hibás és ha már az életed nem változik meg (milyenre is?), legalább kritizálod másokét. Olyanokét, akikkel valószínűleg soha nem cserélnél, mivel ismered az életüket és nem tudsz azonosulni velük. Pálcát törsz olyanok felett, akik lehetséges, hogy a te "átlagéletedet"irigylik és, ha újrakezdhetnék, nem biztos, hogy ezt választanák. Nem ismered a gondjaikat, bajaikat, bánataikat és mégis ismerősként írsz, ismeretlenül nekik. Csak a címlapokon szereplő, a csinos (izmos), mosolygós és boldognak tűnő, gondtalan embert látod. Irrítál, dühít és felháborít téged? De mi is? Cserélnél vele? Biztos vagy benne?

Nem védek senkit. Nem állok senki mellett és ellene sem. Nem tudok és akarok senkinek sem a bőrébe bújni és megítélni az életét. Nem kritizálhatom más döntéseit, mert nem tudom, mi motiválta és milyen körülmények befolyásolták azok meghozatalában. Örülök annak, amim van és nem irigylem senkitől azt, amit elért. Az életét mindenki maga éli és irányítja. Nem vagyunk egyformák és amikor ugyanazon döntések előtt állunk, mindig CSAK rajtunk múlik, milyen irányba indulunk tovább. Úgy hisszük, hogy aki rosszabbul dönt, rosszabbul jár, aki jobban dönt, jobban jár, mint mi. Én nem így fogalmaznék: Másképp döntöttek, mint mi, ezért más az életük. Mások az örömeik és a bánataik is. Másféle gondok gyötrik és más dolgok teszik őket elégedetté és boldoggá. Sikk a másik megítélése és kritizálása, de te csak abból ítélkezhetsz, amit látsz és ismersz. Az igazság viszont sokkal mélyebben lehet. Oda csak ő merülhet le. Te pedig azt sem tudhatod, hogy van-e tőle mit irigyelned...

Legyen divat a saját életed értékelése, megbecsülése. Éld az életedet! Legyél stylist! Alkosd meg a saját trendedet és miközben villogó fogsorokkal találkozol a neten, mosolyogj te is és kérdezd ki lefekvés előtt a gyerekedet irodalomból! Irigyellek, mert megteheted... ezt az életet választottad!

"Mások rosszindulatú beszéde rólunk gyakran tulajdonképp nem is nekünk szól, hanem olyan bosszúság nyilvánulása, amelynek egész más okai vannak."                                                                                                                                               / F. Nietzsche /

Nyertünk. Ismét. De talán ez az eddigieknél is kedvesebb győzelem a számunkra. Most remélhetőleg sok-sok ezer ember nevében beszélhetek, akik megélték, benne voltak a korszakban, ha egyáltalán a film cselekményének ideje behatárolható. Számomra főleg a 80-as éveket idézi, azért merek ilyen bátran a saját győzelmemről is beszélni.

Nagy várakozással ültem le a tévé elé; ugyan mit lehet 25 perc alatt alkotni ahhoz, hogy a szakavatott ítészek a legjobbnak tituláljanak egy filmet?

Miután a kórust és az új kislány érkezését összemostam, az első gondolatom az volt, hogy ez a kislány fog valami maradandót alkotni és egy bájos, az ártatlan gyermeki lélekről szóló, tanulságos, megható filmet fogok látni. Ehhez képest Erika néni tönkretette az elképzelésemet a történetről, amiért már eleve kissé unszimpatikussá vált és ezáltal a filmbeli karakter kepeszthetett nálam a bűnbocsánatért. Azért megpróbáltam a csalódásomon túltenni magam és kíváncsian vártam a folytatást. A széphangú kislány empatikus viselkedése viszont különös érzéseket váltott ki belőlem. Számomra érzelmi szempontból itt kettészakadt a film és felnőttként próbáltam gyerekfejjel magyarázatokat találni a vélt és valós sérelmekre.

A 80-as években éreztem magam ismét, ahol általános iskolás tanulóként magam is kórustag voltam, ahova nem én jelentkeztem, hanem a hangom alapján választottak ki. Amelyik gyereknek nem volt jó hangja, annak nem szóltak, hogy jöjjön kórustagnak. Kórustag az lehetett, aki tudott énekelni. Hogy mondhattam volna-e, hogy hiába van jó hangom, én nem akarok kórustag lenni, nem tudom, mert eszembe se jutott. Mondjuk meg sem kérdezték tőlem.  (Így utólag kicsit bánt és sértve érzem magam emiatt.)

Emlékeimben kutatva megpróbáltam felidézni magamban a saját Erika nénimet. Vajon ő mit tett volna? Hogy oldotta volna meg a problémát egy huszárvágással, mindenki számára megnyugtató módon? Ne sérüljön, ne távozzon rossz szájízzel senki, és ne okozzon maradandó lelki gyötrelmet, megalázottságot a gyerekekben. Azt hiszem, úgy, hogy az énekórákon bizonyító diákokat hívja csak meg a kórusba és nem jelentkezés alapján, automatikusan vesz fel mindenkit. Valószínűleg ez így is történt nálunk, anno. Csakhogy ez a megoldás ismét felvetett egy problémát bennem, amitől nem éreztem jól magam. Ezek szerint kiválasztott voltam? Másképp bántak velem, mint a hamiskás hangú társaimmal? Lehet, hogy néhány osztálytársam minden vágya az volt, hogy kórustag lehessen, de ezt a lehetőséget csak olyan kiváltságosok kaphatták meg mint én? Lehet, hogy ez a film rólam is szól? Lehet, hogy én sem álltam ki másokért, és én nem tudtam erről? Számomra nem derült ki soha, hogy míg én önfeledten énekeltem a teremben, a folyosókon álmok törtek össze...

A film folytatódott és én vártam a megoldást a gyerekek és a magam problémájára is. A különleges, kiélezett helyzetet egyszerre fokozta és nyomasztotta a kórusverseny és a fődíj: egy svédországi utazás. A verseny az verseny. Csak a legjobbakat díjazzák és csak a győztes csapat utazhat. A legjobbak viszont csak a kivételesen jóhangú gyerekek voltak, de a győztes csapat tagjaként a "tátogók" is utaznak.

Eljátszottam a gondolattal... Mi van, ha az első próbát követően Erika néni azt kéri a hamisan éneklő lánytól, hogy ne jöjjön többet, mert nincs tehetsége és hangja ahhoz, hogy kórustag legyen (persze ezt "gyereknyelven" közli). Nem tette, talán mert nem tehette. Mert ha tehette volna, nyilvánvalóan eltanácsolja a számára nem megfelelő hanggal éneklőket. Itt egy kicsit zavarba jöttem. Lehet, hogy Erika néni jóságos és annyi csak a bűne, hogy a botfülű gyerekeket is el akarta vinni Svédországba? Lehet, hogy Erika néni egy ellenálló volt? Egy melegszívű pedagógus, aki nem mellékesen győzelemre akarta vinni a kórust? Maradtak bennem kérdések, de azt hiszem, itt ennél sokkal mélyebb dologról van szó. Nem lényeges Erika néni, sem Svédország, sem az átlagos énekhang, de még az sem, hogy a "közösség" éppen kórus, vagy focicsapat.

A film számomra a barátságról, a kitartásról, az empátiáról, az őszinteségről, a csapatszellemről, a lemondásról és ami talán a legfontosabb, az egységről szól.

Nem a történet a lényeg (és számomra ettől Oscar-díjas a film), hanem az, hogy, kiállok a másikért, kiállunk a társunkért még akkor is, ha veszítünk, ha elbukjuk a versenyt és nem tudjuk, hogy a döntésünknek milyen következményei lesznek. Mikor a sok "győzelemre ítélt" kiáll azokért, akik nem érezhetik magukénak a díjat és ezáltal mind eggyé válnak: készek veszíteni.

Azt gondolom, hogy amikor felcsendült a film végén a "néma" gyerekek éneke, mindenki megnyugodott, mert mindenki ezt a lázadó, összefogó egységet várta. És ami a legérdekesebb az egészben: én is. Mindazok ellenére, amit átéltem anno és amit leírtam most. Egy ideig nem tudtam igazán haragudni Erika nénire. Ha az iskola, a gyerekek, szülők örömére tart életben egy kórust, akkor igen, nehezteltem volna a "tátikáztatott" gyerekek miatt. De a verseny valami egészen más... A nem "néma" gyerekek győzni akartak, ahogy persze a "némák" is, csakhogy érezték, hogy ők ehhez nem tehetnek semmit. És mégis... Megkönnyebbültem a megoldáson. Emberek lemondtak valami biztosról valakikért, amiből semmi előnyük nem származott. Ez ebben a csoda!

Azt hiszem, az alkotók görbe tükröt tartottak a nézők és a társadalom elé. Továbbmegyek: minden ember elé! A probléma nem vetíthető le csak egy iskolára, egy korszakra vagy akár egy társadalomra. A "célközönség" jelen esetben az ember volt. Az érző, lélekkel bíró ember. Az Oscar-díjat odaítélők nyilván nem tanulmányozták a magyar iskolarendszert, a magyar gyerekek neveltetését és oktatását sem. Ők gyerekeket (embereket) láttak a maguk tiszta lelkével és őszinte igazságérzetével, ezt díjazták. Ezek a gyerekek bárhol élhetnének a világon.

Vajon hány "Erika néni" ismert magára? Hányan mentek szemlesütve az iskolába a film bemutatója után? Hányan értékelik ezután fel, vagy le önmagukat? De vonatkoztassunk el az iskolától. A történet bármilyen közösségben játszódhatott volna. Hangsúlyossá az tette a dolgot, hogy gyerekek mutatták meg, hogy hogy nem viselkedünk mi, felnőttek. Ez a film rólunk szól! Gyerekszereplőkkel, de egyáltalán nem gyerekeknek készült. A gyerekek tudják, mit kell tenniük, mert a gyerekek így gondolkodnak. Nekik ez a természetes. Együtt sírnak, együtt nevetnek. Nem kényszerből, nem lemondásból, hanem lélekből, természetesen. Megmutatja, hogy milyenek voltunk valaha és milyenek lehetnénk (kellene lennünk) újra. Ami nem derült ki a történetből (a nézőre van bízva), hogy tudott-e más pedagógus vagy akár az igazgató a kórusban "tátogó" gyerekekről? Számít ez? Talán, ha nem derült ki számunkra, akkor nem is tudtak róla. Ettől azt hiszem nyugodtabbak lennénk. Az valahogy jólesne a lelkünknek. Hiszünk abban, hogy nem mindenki Erika néni, még akkor is, ha a cselekedeteink nem ezt bizonyítják. 

Szerintem gyerekek vagyunk, csak nem hisszük el magunkról!

És amit nem hiszünk el, az nincs is...(?)

,

A film, más néven mozgókép egy képekből álló sorozat, mely a vásznon olyan gyorsan változik, hogy azt az illúziót adja, mintha mozogna.

Az embereknek általában sem idejük, sem pedig energiájuk nincs arra, hogy órákat üljenek a számítógép előtt, vagy -jobb esetben- a könyvtárban és a száraz, unalmas információk közül kikeressék azt a néhány adatot és tényt, ami érdekes lehet a számukra. Én megtettem... Most lehet bírálni, elítélni ezért, de úgy is felfogható, hogy kiszolgáltam a "nagyérdeműt". Nyilván lesz néhány ásítozó és továbbgörgető is a gép előtt az írásom láttán, de egy "hűha", vagy egy "ezt nem is tudtam"-gondolat már megmelengeti a szívemet és nem érzem majd hiábavalónak a szorgos kutatómunkát. A lelkiismeretem olyan szempontból nyugodt, hogy az életvitelemből adódóan a keresésre szánt idő miatt a jószágok nem éheztek és szomjaztak, megmetszetlen fák nem maradtak és nem volt befolyással a paksi maghasadásra sem. Megosztom tehát az információra éhes közönséggel a kereséseim erdeményét:

A kezdetek:

A mozi (filmszínház) születésének azt a pillanatot tekintjük, amikor a kinematograf feltalálói először tartottak vetítést fizető közönségnek. 1895 februárjában szabadalmaztatták a kinematográfot, a Lumiére fivérek találmányát. 1895. december 28-án Louis Jean Lumière és fivére, Auguste saját filmjeikből álló előadásukat a párizsi Grand Caféban tartották.

(Mielőtt megköveznének:)

Kinematográf: A kinematográf (az ógörög κίνημα (kínēma) = „mozgás”, valamint γράφειν (gráphein) = „írni” szavakból) a francia Lumiére fivérek által 1895-ben feltalált szerkezet, amely egyszerre volt alkalmas mozgókép rögzítésére és vetítésre.

A filmtörténet korszakai:

Hangosfilm születése:

1922-ben három német mérnök – Hans Vogt, Joseph Massolle és Benedict Engel – levetítette első hangosfilmjét Berlinben. Az általuk feltalált új eljárást használták.

A Warner Brothers A dzsesszénekes című 1927-es munkájával vette kezdetét a hangosfilm korszaka.

Az első színes film:

1907-ben a Lumière fivérek bemutatták az autokróm eljárást. 1909-ben a londoni Palace varietében levetítették az első színes hatású filmet. 1917-ben a tényleges színes film bemutatkozására az Amerikai Egyesült Államokban a technicolor eljárás adott lehetőséget. 1936-ban a szubtraktív színkeverés fejlettebb eljárást alkalmazták, ami az Agfacolor néven vált ismertté a színes filmek körében. A német gyártót az Eastman Kodak követte Kodakchrome néven.

A Technicolor vállalat 1930-ra dolgozta ki a három alapszín, illetve a keverésükkel létrehozott többi színnel készíthető filmek gyártási lehetőségét. Walt Disney fejlesztette ki az eljárást. A Hiúság vására  című film 1935-ben készült, de a színes film valódi premierjére 1937-ben került sor Disney Hófehérke és a hét törpe című klasszikusának bemutatójával.

A számítógép szerepe filmgyártásban:

A '80-as–'90-es évekre a számítógépek fejlődésével egyre inkább elterjedt a CGI (Computer-Generated Imagery – számítógépes ábrázolás). Ez egyre meggyőzőbbé, könnyebbé és olcsóbbá vált, így fokozatosan kiszorította a maketten alapuló ábrázolást. 2002-ben A Gyűrűk Ura második fejezetében sok ezernyi mellékszereplő nélkül hoztak létre élethű méretű hadsereget több hónapnyi számítógépen végzett képszerkesztés segítségével. Az igazi áttörés egy évvel korábban az animációs filmek terén következett be, a Final fantasy – A harc szelleme című egész estés filmmel, amely teljes egészében számítógéppel készült, és az ábrázolás csaknem fényképhű.

Napjainkban..., avagy érdekességek és tények a filmvilágból:

Számos filmmel foglalkozó online oldal közül talán a legismertebb és leglátogatottab az IMDb (Internet Movie Database). Szinte végtelen adatbázis filmekről, színészekről, sorozatokról, játékokról. Hiteles kritikák és felmérések olvashatók az oldalon, de itt találjuk a nézők által beküldött és a weboldal szakemberei által megfogalmazott kritikákat is a világon bemutatott filmekről.

2017 januárjában megjelent kimutatásuk alapján minden idők legjobb 5 filmje a következő:

5. 12 dühös ember ( Henry Fonda)

4. A sötét lovag ( Heath Ledger)

3. Keresztapa 2. (Marlon Brando, Al Pacino)

2. Keresztapa (Marlon Brando)

1. A remény rabjai ( Tim Robbins, Morgan Freeman)

Természetesen az eredménnyel lehet vitatkozni és más sorrendet, más filmeket szeretni. Az IMDb adatbázisa ezt az 5 filmet találta a kritikusok és a nézők alapján érdemesnek a díjazásra.

Nézzük meg, hogy egy 2016-ban készült felmérés alapján mely filmek elkészítése került a legtöbb pénzébe az alkotóknak ( ugyancsak az IMDb adatbázisa alapján):

10. A Hobbit: Váratlan utazás (257,2 millió dollár)

9. Avatar (261 millió dollár)

8. A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse (263,7 millió dollár)

7. Waterworld (271,3 millió dollár)

6. Harry Potter és a Félvér herceg (275,3 millió dollár)

5. Aranyhaj és a nagy gubanc (281,7 millió dollár)

4. Pókember 3. ( 293,9 millió dollár)

3. Titanic (294,3 millió dollár)

2. Kleopátra (339,5 millió dollár)

1. A Karib-tenger kalózai: A világ végén (341,8 millió dollár)

Csak hogy érzékeltessük a különbséget:

Az Avatar összbevétele 1,859 milliárd dollár, a Titanic összbevétele pedig 1,843 milliárd dollár volt.

A számok önmagukért beszélnek. A filmipar óriási összegeket emészt fel, nyilván a hatalmas profit reményében, melyre a rendezők, a színészek, a stáb és a modern technika már-már garancia. Világgazdasági szinten a filmgyártás és -forgalmazás hatalmas üzlet és ebből a szempontból a legelőkelőbb helyek egyikét foglalja el. Sajnos az internet elterjedésének és használatának "köszönhetően" a filmszínházak (mozi) látogatottsága egyre csökken, amely visszafordíthatatlan folyamatnak tűnik. A nézettség ezzel szemben pedig emelkedő tendenciát mutat. A kalózkodás elleni szélmalomharc persze folytatódik, mialatt ennek következményeként dollármilliók úsznak el.

A filmvilág legnagyobb ünnepe az Oscar-díj átadás, ahol is az előző évben megjelent filmeket és az azokat készítő szakemberek munkáját értékelik és díjazzák.

Az Oscar-díj (hivatalos angol nevén Academy Award) az Egyesült Államok legrangosabb filmművészeti díja, amelyet a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS) ad ki több kategóriában 1929 óta.

A díjakat látványos gála keretében minden év februárjában (általában a hónap utolsó vasárnapján) adják át Hollywoodban – 2002 előtt Los Angelesben (korábban néhányszor New Yorkban is rendeztek gálát). A számos kategória jelöltjei az előző évben bemutatott filmek alkotói közül kerülnek ki, az Akadémia állítja fel a jelöltek listáját, a technikai kategóriákban három, a többi kategóriában öt jelöltet választanak ki, kivétel a Legjobb film kategória, melyben 2010-től 10 jelöltet választanak ki.^[1] A jelöltekre az akadémia tagjai szavazhatnak. Az eredményeket rendkívüli titoktartás mellett összesítik és őrzik a díjátadás pillanatáig.

A díjátadás estéjén a meghívott vendégek zene és ováció kíséretében bevonulnak a vörös szőnyegen a Kodak Színházba. Az estélyen a sztárok híres divattervezők pompás ruhakölteményeit öltik magukra. Az eseményt több száz televíziós csatorna sugározza az egész világon.

A leghíresebb magyar, illetve magyar származású Oscar-díjasok:

- William S. Darling, látványtervező (1933: Kavalkád, 1943: Bernadette dala, 1946: Anna és a sziámi király)

- Geza Herczeg, forgatókönyvíró (1937: Émile Zola élete)

- Kertész Mihály, rendező (1942: Casablanca)

- Paul Lukast, színész (1943: Őrség a Rajnán)

- George Pál (1944), Adolph Zukor (1949), életműdíj

- Rózsa Miklós, zeneszerző (1945: Elbűvölve, 1947: Double life, 1959: Ben-Hur)

- Trauner Sándor(1961: Legénylakás), Joseph Kish (1966: Bolondok hajója), látványtervező

- Zsigmond Vilmos, operatőr (1978: Harmadik típusú találkozások)

- Rofusz Ferenc, rendező (1981: A légy)

- Szabó István, rendező (1982: Mephisto)

- Böszörményi Zsuzsa, rendező (diák Oscar-díj, 1991: Egyszer volt, hol nem volt)

- Nemes Jeles László, rendező (2016: Saul fia)

- Deák Kristóf, rendező (2017: Mindenki)

Néhány hazai vonatkozású információ:

- Az első magyar film: Táncz 1901-ben készült fekete-fehér némafilm.

- Az első magyar hangosfilm: Kék bálvány (1931)

- Az első magyar színesfilm: Ludas Matyi (1950)

Magyar filmek készítése 2010-2015:

-2010: 31 alkotás ( Nem volt Oscar-jelölés)

-2011: 26 alkotás ( Nem volt Oscar-jelölés)

-2012: 15 alkotás ( Nem volt Oscar-jelölés)

-2013: 13 alkotás ( Szász János: A nagy füzet)

-2014: 15 alkotás ( Nem volt Oscar-jelölés)

-2015: 13 alkotás ( Nemes Jeles László: Saul fia)

Zárszó:

Azt gondolom, hogy minden nemzet filmalkotásai jellemzőek az adott országra, főleg a téma kiválasztását illetően. Ezzel természetesen nem beskatulyázni szeretném a különböző produkciókat, de természetesen más típusú filmek készülnek Amerikában, mint nálunk, de mondhatnék más európai országot is. Meghatározó -más ezer feltétel mellett - a film készítéséhez rendelkezésre álló összeg, a lakosság igényei és helyzete úgy hazájában, mint a világban. Mi magyarok szeretjük a magyar filmeket. Szeretjük mert rólunk szól, mert ott játszódik, ahol már jártunk, mert akár mi is lehetnénk a szereplői. Nosztalgiázunk, beleéljük magunkat az adott karakter életébe és szerepébe. Nevetünk a régmúlt groteszk politikai viccein, melyek abban az időben véresen valóságosak voltak, máskor pedig az elénk tartott görbe tükörben olykor-olykor magunkat véljük felfedezni.

Őszintén tudunk örülni egy-egy sikernek a nemzetközi porondon, kicsit magunkénak is érezzük azt, hiszen itt szinte mindenki ismer mindenkit és akár holnap össze is futhatunk egy-egy szereplővel a postán.

Ilyenkor szorítunk és várjuk, hogy lesz folytatás és bízunk abban, hogy az általunk ismert és elismert filmes szakemberek munkáját nem fogják likviditási problémák derékba törni.

A film forog tovább...reméljük Magyarországon is!

(Források: Wikipedia, IMDb,)