rettenthetetlen

Mindkét tenyeremet a vitrines szekrényre tapasztottam. Az orromat az üvegre nyomtam, mely az izgalomtól szapora lélegzetem miatt bepárásodott. Egy sámlin álltam mezítláb, pizsamában. Éjszaka volt, csend és sötét. Némi zajt csak az olajkályha duruzsolása okozott és annak lángja adott csekélyke fényt is a szobában. A lábam fázott, de azt ebben a pillanatban nem érzékeltem, csak később amikor már újra az ágyamban voltam. Most az izgalomtól nem éreztem semmit, csak némi félelmet, hogy a szüleim felébrednek és leteremtenek az éjszakai partizánakcióm miatt. Lábujjhegyre álltam, mert meg kellett tudnom, hogy az üveg mögött a polcon ott van-e amit kerestem és amiért ezt a kockázatot felvállaltam. Valamit láttam. Végigfutott rajtam a hideg. Lopakodva tettem vissza a helyére a sámlít és osonva közeledtem a szobám felé. Aztán a paplan alá bújtam. "Láttam! Ott van! Vagy tévedtem? Csak a szemem káprázott? Lehet, hogy annyira akartam látni, hogy csak beképzeltem? Nem, az nem lehet. Hiszen már májusban megígérték és már decembert írunk. Kivártam és megérdemlem. Mindjárt karácsony és megkapom. Igaz, azt mondták, ha jó leszek, csak akkor kapom meg. Szerintem jó voltam. Bár az is igaz, hogy május óta többször azt hallottam, hogy nem úgy viselkedtem és nem biztos, hogy megkapom. De azután mindig jóvátettem. És egyébként is...mennyi ablakot nem törtem be kaviccsal... milyen sokat tanultam.... milyen sokszor megettem a főzeléket...sorolhatnám..."

Csendes három hét következett. Az advent időszaka számomra teljesen igaznak és igazinak bizonyult. Karácsonykor megkaptam a 8 hónapja áhított ajándékot: egy kétgombos, hétzenélős quartz órát.

Több mint negyven év telt el azóta. Belémégett az érzés és a várakozás izgalma. Hálás vagyok, hogy így történt, mert türelemre, fegyelemre, tiszteletre tanított és nevelt. Megtanított megbecsülni és értékelni dolgokat, időt, embert. Kialakított bennem egy stílust, modort, habitust. Persze ez csak egy aprócska momentum a gyerekkoromból, mely segített, hogy emberré válhassak. Ha nem is tökéletes, ha nem is hibátlan, de önérzetes és becsületes emberré.

Most viszont elbizonytalanodtam: lehet, hogy nem is volt jó gyerekkorom? Lehet, hogy sérültem, mert "neveltek"? A büntetések, a gyengéd - de határozott és következetes - szigor káromra volt és segítségre lenne szükségem, hogy fel tudjam dolgozni a megpróbáltatásokat?                                                                                     A gyereknevelés stílusa megváltozott. Úton-útfélen az önálló akarattal és jogokkal bíró gyermekekről cikkeznek. A döntésképes, önérzetes, sérülékeny gyerekekről. Nekem is volt akaratom és voltak döntéseim, de roppant hálás vagyok azért a szüleimnek és a tanáraimnak is, hogy olykor a helyes útra tereltek. Ezáltal nem éreztem, hogy sérültem volna...Vagy mégis? És akkor sem, amikor nem kaptam mindent meg azonnal. Hogy néha várnom kellett valamire, amit nagyon szerettem volna. De aztán, amikor megkaptam sokkal jobban értékeltem és megbecsültem. Nem volt rossz a gyerekkorom és nem éreztem elnyomva magam azért, mert gyalog mentem az iskolába, aztán edzésre is. Ha pedig rossz jegyet kaptam az iskolában, nem a tanár, a szülő, az osztálytárs, a rendszer, a könyv, Ádám és Éva volt a hibás, csak én. Tudtam. Bántott. Ezért megpróbáltam kijavítani. Képes voltam egyedül tanulni és tiszteltem a tanáraimat is, a magam módján. Segítettem otthon. Nem szívesen és legtöbbször nem is önálló indíttatásból , de segítettem. Nem vittek el síelni és nyaralni sem minden évben. Elmúltam 45 éves, mire repülőre ültem. De feledhetetlenek számomra a nagyszülőknél töltött nyarak, a reggeltől-estig focizások, a strandolás a Dunán és az esti tábortüzek a kertünkben. Nem érzem sérültnek magam azért, mert tudok köszönni és megköszönni is. A varázsszavakat a gyerekeimmel való kommunikációnál is alkalmazom: kérlek, légyszíves, bocsánat, köszönöm. Nem érzem sérültnek magam, mert tisztelettel beszélek a szüleimmel, nem szolgálónak és nem bankárnak tekintettem őket, akik hálával tartoznak azért, mert megengedem nekik, hogy mindent megtegyenek értem. Hálás vagyok azért, mert segítettek a pályaválasztásban. Attól sem tartom magam sérültnek, hogy 18 évesen, friss jogsival nem engedtek el 30 cm-es hóban a haverjaimmal vidékre discóba. Voltam dackorszakos, tini, kamasz, lázadó.  Tapasztalatokat gyűjtöttem, tanultam. Alázattal, tisztelettel, csínytevésekkel, rosszalkodással. Megtanultam, hogy a tetteimnek következményei vannak és én vállalom érte a felelősséget. De végig gyerek voltam, elfogadva ennek minden előnyét és hátrányát. Sorolhatnám még, de felesleges...

A változás szele megérintette a gyerenevelés stílusát, mi több...Felborította, összekuszálta. Természetesen  40 év alatt minden és mindenki megváltozott. Lehetne vitatkozni, hogy melyik stílus jobb: melyben én nevelkedtem, vagy a mai? Lehetne, de nem kell. A változás szele engem nem tudott felborítani és azt a stílust sem, melyet kaptam és amit továbbadtam a gyermekeimnek. (Mint sokan mások!) Most már csak reménykedhetek, hogy 40 év elteltével ők is úgy gondolkodnak majd rólam és a gyerekkorukról, mint ahogy én most az enyémről.

Stílusok jönnek-mennek, a szelek is fújnak olykor, de van olyan értékes elv, amely megingathatatlan. Persze ezek az én elveim, az én stílusom és az én véleményem. Ha bárki hasonlót érezne, gondolna, vagy tapasztalna az csak a véletlen szüleménye.

Andrea! Van egy remek hírem: sikeresen regisztráltál egy Andreáknak létrehozott netes társkereső oldalra, nyert ügyed van. Hamarosan az öledbe hullik a boldogság, éppen csak néhány kattintásra vagy tőle. Ha nem hiszed nézd meg az oldalunkon található "Nekik már sikerült!"-fotókat. Villogó fogsorok, széles kacaj, boldog egymásratalálás. Nos? Látom még nem teljesen őszinte a mosolyod. Megosztok néhány fontos információt és tapasztalatot, hogy mivel találkozhatsz még addig, míg megleled a lelki társadat a rólad elnevezett oldalon. Természetesen a teljesség igénye nélkül teszem, hiszen még engem is gyakran érnek meglepetések az ismerkedés, párkeresés terén. Vágjunk bele!

Szerencsés vagy, mert a regisztrációd ingyenes! Miután átjárta a jóérzés a zsigereidet, ne felejts el előfizetni a szolgáltatásainkra, hogy ezzel növeld az esélyeidet a gyors pártaláláshoz. Itt hangsúlyoznom kell a "gyors" kifejezést, ugyanis a lelki társ megtalálása biztos, csak az időfaktort befolyásolhatod az előfizetés összegével. (De nyilván semmi sem drága, ha az életed párja a tét...) Ugye megérte? Hiszen így, akár láthatod a fotóját is a potenciális életed párjának, vagy megtudhatsz olyan dolgokat, melyeket a "sóher" regisztrálok nem is láthatnak. Remek lehetőségeket kínálunk még: Vannak napi ajánlataink, különböző személyiségtesztek és azt is megtudhatod, mennyire illetek egymáshoz a kiválasztott társkeresővel. ( Persze ez csak akkor igaz, ha nem hazudik az illető...Rólad Andrea ezt nem feltételezzük!) Hatalmas halakat láthatsz, dudorodó bicepszeket és nadrágokat, csodaautókat, kacsalábon forgó házakat, tengert és minden mást, mi szem-szájnak ingere. És ha ez nem lenne elég, megtekintheted a már majdnem szerelmedet egy kb. 10 évvel korábban készült fotón. Az azóta történt változásokat és a jelenlegi fizikai megjelenését a fantáziádra bízzuk. Néhány nap, hét, vagy hónap elteltével úgyis fény derül a titokra, hogy jól ítélted-e meg a külsejét, vagy sem. Addig a levelekből, telefonokból ki fog derülni, hogy lelkileg mennyire passzoltok és mert jó az emberismereted az is, hogy testileg. (Persze ez csak akkor igaz, ha nem hazudik az illető...Rólad Andrea ezt nem feltételezzük!) A találkozásig pedig felméritek az igényeket. Egy idő után nem lesz tabu és kellemetlen kérdés, vagy felvetés. Ugyan még nem tudtok egymásról semmit, de ne félj kitárulkozni, hisz lehet, hogy életed párjával osztod meg a legintimebb titkaidat, szokásaidat. A keresésnél mindig add önmagad. Lehetőleg állítsd be, hogy olyan társat keresel, aki közel lakik hozzád, sokat keres, minimum 3 diplomája van és előnyt élvez, aki nem volt házas, nincs gyermeke és a legjobb az lenne, ha kapcsolatban sem volt. ( Nem mindig azt kell elvárni a másiktól, amit Te sem tudsz biztosítani, Andrea!) Ugyan a lelki társ nem feltétlenül arról ismerhető fel, hogy abban a faluban lakik ahol Te, lehetséges, hogy még csak nem is gazdag, de ne add lejjebb! A lelki társ, a nagy Ő diplomás is. Hiszen látott már valaki olyat, hogy nem diplomások szeretik egymást? Az átlagos keresetű ember hogy lehetne boldog?! Kezdődhet úgy egy halálos szerelem, hogy több, mint 50 km-re lakik a másik?! Szerinted Shakespeare tévedett? Ha Rómeó és Júlia nem egy városban él...belegondolni is rémes.

Ugye érzed, hogy révbe értél? Érzed, hogy mennyire megkönnyítettük a dolgodat? Ha valami oknál fogva mégsem találod meg a lelki társadat (melynek az esélye szinte egyenlő a nullával) és az ígérgetések ellenére csupa egyéjszakás kalandban volt csak részed, ne csüggedj! Ugyan az önérzeted és önbecsülésed a béka alsó fele alatt van, de ne add fel! A lelki társad létezik! Jön majd valaki, aki csak Téged akar, csak Téged szeret és megfelel az általad felállított feltételek tömkelegének is. Hiszen van időd és az a fontos, hogy Neked megfeleljen az illető, hiszen Te tökéletes vagy Andrea és minden férfi álma. Jelentkezni fog az az úr, aki nem csak az intim pillanatokért mondja amit mond. ( Persze ez csak akkor igaz, ha nem hazudik az illető...Rólad Andrea ezt nem feltételezzük!)

A cégtábla valahogy nem illett a környezetbe. Piros alapon, arany színű betűk hírdették a szolgáltatást: Rádió-televízió javítás. A táblával még csak nem lett volna baj (bár kissé giccsesnek hatott es az embernek olyan érzése támadt, hogy nem volt más festék, ami egyébként is mindegy, mert nem az a lényeg, hogy szép és ízléses legyen a kiírás, hanem hogy az emberek tudomást szerezzenek, hogy itt szakértő munka folyik), csakhogy egy omladozó polgári ház falát díszítette, egy hatalmas kétszárnyú, múltszázadi ajtó fölött. Ismeretlenül belépve az óriásoknak tervezett ajtón, kissé meglepve tapasztalhatjuk, hogy műhelynek hült helye sincs, viszont takaros kis betonút vezet egy udvar mélyébe, melyet fák és bokrok takarnak. A bizalmatlanabb kuncsaftjelöltek itt már sarkon fordulnak a hónuk alá kapva az elromlott Junoszty tévéjüket, vagy Sokol rádiójukat, "biztos nincs nyitva"- legyintéssel. A merészebbek tovább lopakodnak és hamarosan a lombok takarásából előtűnik egy, az előbbihez hasonlóan izléstelen piros tábla, arany betűkkel, "MŰHELY"-felirattal. Igazából a tábla nélkül is tudható, hogy jó helyen jár a "megbetegedett" készülék tulajdonosa, ugyanis a bejárati ajtó mellett sorakozott egy halom kibelezett tévé, rádió, képcsövek és mindenféle drótok. Van akibe nyilván ez bizalmat ébreszt, van aki a saját készülékének sorsát és temetőjét látja eme "tetemek" között. A bátrabbak tovább merészkednek és lenyomva a kilincset belépnek a titkok kamrájába...Nem tudom, hogy ilyenkor mire számít az ember. A pesszimistábbak nyilván arra-következtetve az ajtó mellett látottakból-, hogy jól megtermett emberek kalapáccsal és mindenféle harci eszközökkel kaszabolják az Orion, Tavasz, Kékes tévéket és a képernyőbe hajigálnak különböző Diadal és Balaton rádiókat. 

Az asztalnál egy alacsony, kopaszodó, ötvenes férfi ült. Egy tévé volt előtte szétszedve és teljesen érthetetlen módon, ő háttal ült a képernyőnek. (A tévé"nézhető" részével szemben, egy tükör volt felszerelve az asztalra. Hja...így könnyű.) Nagyíton keresztül vizsgálta és forrasztotta éppen egy ellenállás lábait. A páka illata, keveredett egyfajta elektromos szaggal a helyiségben. Körben mindenhol készülékek sorakoztak. Egy részük "járatva" volt (mert éppen akkor az a fránya meghibásodás nem jelentkezett nála), másik részük pedig vagy javításra várt, vagy elkészült és várta a gazdáját. Éppen annyi hely volt, hogy egy kuncsaft a problémás berendezésével beférjen. A helység megvilágítása gyér volt, viszont az asztal fényárban úszott. Úgy nézett ki a műhely, mint egy kivilágított szinpad és az azt körülvevő nézőtér. A falak meszeltek, kissé sárgásak. Oklevelek, mesterlevél, ilyen-olyan elismerések sokasága. Azt hiszem miután körülnézett az ember, nyugtázhatta magában, hogy jó helyen jár. Olyan egyszerű és snassz volt minden, de mégis hihetetlen bizalmat árasztott. Az ember biztos lehetett benne, hogy bátran rábízhatja a féltett tévéjét a szerelőre, mert nem egy hányaveti kóklerrel van dolga.

- Jó napot Józsi bácsi-ismerősen köszöntötte a mestert, a műhelybe érkező, kezében egy elromlott Junoszty tévével. A köszöntés már azért is érdekes volt, mert Józsi "bácsi", cirka 10-15 évvel lehetett fiatalabb a kuncsaftnál. Az ember hirtelen valami vadnyugati filmben érezhette magát, ahol az "Old" (öreg) megszólítás nem kizárólag az éltesebb embereket illette, hanem aki rászolgált, megérdemelte a dícsérő megszólítást. Egyfajta elismerés volt. Ezt a  hangulatot még fokozta, hogy a mester a nagy odafigyelést igénylő forrasztásból nem felpillantva, elmorzsolt a fogai között válaszként egy 'kívánok-ot, de azt is alig hallhatóan. A látogató tudta, hogy most nincs helye a beszédnek. Szinte lélegzetvisszafojtva várt, mozdulatlanul. Mint a westernekben, párbaj előtt...Még egy utolsó pöttyintés a cinből, egy aprócska felszálló füst a páka végén és a mester leteszi az eszközt. Ezzel jelezvén, hogy most már beszélhetünk szemtől-szemben.                      - Üdvözlöm Pista - majd a tévére pillantva folytatta, - Mi a baj, ezzel az orosz csodával?                                                                                            - Fogalmam sincs. Se kép, se hang. Meg se mukkan az átkozott.          - Megnézzük-mondta a mester. - Hagyja itt, tegye oda a szék mellé és csütörtökön érdeklődjön. Ezzel Józsi lezártnak tekintette a párbeszédet és fordult volna vissza a kibelezett tévé felé.                      - És mennyibe fog kerülni?- kérdezte kissé szemlesütve Pista. A mester kérdően nézett rá. Bár őszintén szólva megszokta ezt a kérdést. Mióta a piacon megjelentek az újabb, olcsó készülékek, már nem biztos, hogy a régi fekete-fehér tévéket érdemes megjavíttatni. Azokat könnyebb javítani, modernebbek, szebbek, "okosabbak" és nehezebben is romolnak el. A javításuk pedig nem igényel különösebb szakértelmet. Nem kell bíbelődni, vackolódni velük. Egy panel, vagy IC csere és kész. De előfordul, hogy már azokat sem javíttatják, mivel olyan kedvező áron lehet új készülékhez jutni. A fejlődés megállíthatatlan. Sokan még ragaszkodnak a régi, csöves, fekete-fehér tévéjükhöz, de már nem minden áron. Pista is ezek közé tartozott...és lassan minden ember, akinek ilyen tévé volt a birtokában.                                                                                                        -Mondja Pista...Mennyit hajlandó még rászánni a javíttatásra? Pista rövid gondolkodás után, kibökött egy összeget és hozzátette: "Ha ennél többe kerül, akkor már nem érdemes megjavítani. Háromszor-négyszer ennyiért már  újat kapok." A mester egyetértően bólintott, miközben tudta, hogy újabb kuncsaftot fog elveszíteni.

Néhány hónap múlva a műhely előtt vitt el az utam. Már nem volt kint a tábla az ajtó fölött. Kíváncsiságból benyitottam és hátraballagtam az udvarba. A "MŰHELY" felirat eltűnt és a roncs készülékek is. Benéztem az ablakon. A helység üres volt. A falakról hiányoztak a bekeretezett bizonyítékok is, melyek arról tanuskodtak, hogy itt valaha, valaki mestere volt a szakmájának. Most valahol egy szekrényben, vagy egy polc mélyén fekszenek. A mester vigyáz rájuk. Megdolgozott értük. Egy élet munkája van bennük...

Az utolsó pillanatban értem haza. A szürkület már-már sötétségbe hajlott. Bár, ha jobban belegondolok a nyári szünidőben megbocsátható volt némi késés, még egy tíz év körüli gyereknek is. Anyám mosolyogva fogadott mikor beléptem az előszobába, aztán felkapcsolta a villanyt. Már nem mosolygott, de azt hiszem az arcán nem haragot, vagy a neheztelést láttam, hanem a : "Ne! Már megint?!- hangtalan felkiáltást. A cipőm, a lábam, a zoknim fekete volt a salakos pályától, ahol fociztunk. Mire a tekintete újra az arcomra ért, már mindketten mosolyogtunk. "Irány a fürdőszoba!"-utasított, ellentmondást nem tűrő hangon. Míg beértem azon gondolkodtam, hogy milyen nap is van ma? ( A vakáció alatt gyakran nem jutott eszembe.) Rájöttem, hogy nem szombat. Sajnos. "Akkor nincs fürdés, csak mosakodás"-nyugtáztam magamban. Vízmelegítés, lavór, többszöri vízcsere a salak miatt. Törölközés, aztán irány a szokásos vacsora, a májkrémes kenyér. A fürdőszobából a nappalin keresztül lehetett a konyhába jutni. "Ő" ott volt. Sötét, csillogó képernyővel, melyben visszatükröződött a konyha lámpája. A tetején nem volt semmi. Talán azért, mert anyám nem osztotta az ismerősök véleményét -hogy úgy szép a tévé, ha terítő van a tetején, mely kicsit, alig észrevehetően és zavaróan lelóg a képernyőre-, vagy mert apám nem engedte. Ugró szarvasos szobrocska és divatos műanyag gondola sem volt rajta porfogó gyanánt. Tévé volt. Nem is akármilyen...Orion 70! Nem csináltunk belőle dísztárgyat, nem lett a nappalink büszke ékköve. Mi egyszerű használati tárgyként kezeltük és természetesnek vettük, hogy van. Pedig korántsem volt az, hiszen nem egy szomszédunknak még nem volt. 1979-et írtunk...

Miközben a kenyeremet majszoltam csodálkoztam, hogy miért nincs bekapcsolva? Aztán eszembe jutott, hogy a híradónak vége és ma biztosan nincs semmi olyan műsor, ami a szüleimet érdekelné. Tovább fűzve a gondolataimat rájöttem, hogy ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat: Hétfő van! És a hétfő adásszüneti nap. Melegséget éreztem ott belül. Nem bántam. Már azt sem, hogy nem fürödhettem, mert nem szombat van. És az esti mese alatt én még vígan rúgtam a bőrt a haverokkal, tehát már nem késtem le semmiről. Szerettem a hétfőket.

/Télen még ennél is jobban. Akkor ugye, korábban is sötétedik. A család már otthon, kint hideg és hó, bent pedig a sötét tévé és MI! Meghitt volt...Akkor gyakran - nem csak hétfőn - esténként gyertyát gyújtottunk és úgy vacsoráztunk, társasjátékoztunk, beszélgettünk. A gyertyagyújtásnak a meghittségen kívül, energiatakarékossági szerepe is volt nyilván, de ebbe akkor én gyerekfejjel nem gondoltam bele. Meggyújthattam és lefekvéskor elfújhattam, a magam megelégedésére./

Örültem, mert tudtam, hogy az alvás előtt, még történik majd valami, legalább is ezt reméltem. Társasozás, beszélgetés, valami...Hiszen adás nincs, így a szüleim is jobban ráérnek. "Ha befejezted a vacsorát, menj el fogat mosni és irány az ágy!"- mondta apám. Ha anyám mondta volna, akkor most jöhetne a " De anya, még nem, még olyan korán van...és egyébként is...", de ezt apám mondta. Akkor nincs pardon és nincs mellébeszélés. Ha apám mondja, akkor nem létezik más alternatíva. Akkor az van és én szó nélkül azt csinálom. Ennyi. "Vettem egy lemezt."-tette hozzá. Tudtam! Éreztem, hogy valaminek még történnie kell. Pedig már éppen próbáltam volna odasomfordálni anyám ölébe és halkan megkérni rá, hogy beszéljen már apám fejével, hogy még nincs lefekvés idő, legyen tekintettel és lássa be, lehetetlent akar...amikor kimondta apám a bűvös varázsmondatot a lemezről. Villámgyors fogmosás következett. A tévé mellett haladtam el ismét...A fürdőszobába menet észre sem vettem, nyilván a hirtelen boldogságtól se nem láttam, se nem hallottam. Visszafelé diadalittasan vonultam el mellette: "Vesztettél. Ez sem a te napod!" Ügyet sem vetett rám. Csak állt, sötét tekintettel komoran, érzéketlenül. Az ágyba pattantam, következtek a "jó éjt puszik" és kialudtak a fények. Mosolyogtam, szinte nevettem. És ekkor a bakelit lemezen sercegni kezdett a tű... Becsukott szemmel, képzeletben körbejártam a sötét lakást. Hallottam a vekkert a konyhában...a fürdőszobában a csöpögő csapot...láttam a salakos cipőmet...és persze a tévét. Most nem pattog, mint ahogy kikapcsolás után szokott még percekig.

Hofi lemez volt. Alig értettem meg belőle valamit, mégis mosolyogva aludtam el és így is ébredtem másnap. Aztán reggeltől-estig újra az utcán. Foci, bújócska, fogócska, fára mászás, katonásdi, matchboxozás, biciklizés, rollerezés és néha strandolás a Dunán. Hétvégén Zsebtévé, Szünidei Matiné, hétköznap Esti mese. Nekem akkor gyerekként, ennyi volt a tévé és mindenféle elektromos, műszaki kütyü. És...vártam az estéket és még annál is jobban a hétfő estéket.

Úgy volt tökéletes minden, ahogy volt! Ma sem változtatnék rajta.

Aranyidők voltak...

Gyerekpárti vagyok. Illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy nevelésben következetes és korlátokat állító, odafigyelve a gyermek igényeire, véleményére, lelki világára. Elfogadom, hogy önálló személyiség (és tiszteletben is tartom ), de elvárom, hogy ő is elfogadjon engem annak és együttműködjön a harmónikus kapcsolatért. Persze gyermek és feszegeti a határait, de pontosan ezért vagyok én tapasztalt és jóindulatú felnőtt, hogy segítsek neki a korlátokon belül lavírozni. A nevelésben nálam jól megfér együtt a konzervatív és az új stílus is. Nagy tisztelője és olvasója vagyok Vekerdy tanár úrnak. Néhány dologban eltér ugyan a véleményünk, de az irány egy. Ami elméletben működik és használható, nem biztos, hogy gyakorlatban is alkalmazható. Ezen kívül azt gondolom, hogy attól a szülő is maradjon EMBER - a maga igényeivel, komfortérzetével-, hogy van gyermeke. Nyilván az élete megváltozik a csemete mellett, de nem kell, hogy "véget" érjen.                                 Azt hiszem kellőképpen bevezettem a témát, amiről írni fogok. Így talán megérti az olvasó, hogy mekkora jelentősége van a nevelésnek, közös gondolkodásnak, következetességnek és a korlátoknak a gyermek életében. (szerintem)

A finn oktatásról és a gyerekekről (de fogalmazhatnék úgy is, hogy: Az oktatásról és a gyerekekről általában):

Bevallom, gyakran tátott szájjal olvasom azokat a cikkeket, ahol a finn oktatást és a finn gyerekeket méltatják és példaértékűnek állítják be. Ahol mindenki boldog, elégedett és nyugodtan, mosolyogva járnak iskolába a tanárok és a nebulók egyaránt. Testközelből tapasztalom-tekintettel arra, hogy magyarként itt élek-, hogy a dolog nem ilyen egyértelmű és olykor nem is példaértékű. A jelen generációt ismerve azt gondolom, hogy a mai internetes, okostelefonos iskolás gyerekek kezelése és nevelése világméretű problémát okoz és ettől Finnország sem kivétel. Sehol nem voltak felkészülve a hirtelen "ipari forradalomra", de itt még tetézi a problémákat a "szabad" nevelési stílus. Ha lehet nevelésnek nevezni azt, hogy a gyerek azt csinál szinte amit akar, nincsenek korlátok. Az előző generációknál ez nem okozott problémát. A bicikli, gördeszka nem jelent meg az osztálytermekben, de még a hinta és a trambulin sem. Nem volt folyamatos felfokozott izgalmi állapotban a gyermek, sőt...Felgyorsult minden és teljes fordulatra lenne szükség a szülők, nevelők részéről is, de a habitus, a régi rendszerben felnőtt generáció nem tud mit kezdeni a fura viselkedésű, "ismeretlenül izgága" gyerekkel. És tekintettel arra, hogy a szülő nem tud (vagy nem is akar) kezdeni vele semmit, a gyermek így megy iskolába, nem kis gondot és fejtörést okozva a tanároknak. A pedagógus munka még mindig igen népszerű és nagy a túljelentkezés, de stresszes és gyakran arról panaszkodnak a tanárok, hogy nem tudják leadni az órai anyagot, mert folyamatosan fegyelmezni kell, illetve 1-2 renitens diák ellehetetleníti a tanulást az egész osztály számára. A gyermek jogai még mindig erősebbek, mint a tanáré. Igazából nem tud büntetni, szankcionálni érdemben és a teremből sem küldhet ki senkit, mert akkor felügyelet nélkül marad a rendbontó, akiért a tanár vállalja a felelősséget. A szülőket tájékoztathatja a gyermekük viselkedéséről, amire a válasz vagy közöny, vagy az, hogy oldja meg a tanár és találjon ki valamit, amivel megállíthatja a gyermek ámokfutását. ( Persze tisztelet a kivételnek, van pozitív, együttműködő szülő is). A mobilozás, zenehallgatás, beszélgetés az órán már megszokott. Volt úgy, hogy egy fiú óra közepén átgurult a mobil iskolapadjával az osztálytársa mellé, mert beszélgetni akart vele. De arról is hallottam, hogy óra közben a folyosóról bejött egy tanuló barátnője, megállt a lány mellett és elkezdtek beszélgetni, nem törődve a tanárral, a tanórával és a többi tanulóval sem. A tanárnak nagyon meg kell fontolnia mit és hogy mond a gyereknek, mert izzasztó helyzetbe kerülhet a szülők és az iskola vezetése előtt. A gyerek viszont-gyakorlatilag- bármit mondhat a tanárnak és bárhogy beszélhet vele, annak semmilyen következménye nem lesz, mert nekik vannak jogaik. Ja és amit még nem mondtam: általános iskolásokról van szó. 11-14 éves gyerekekről.

Hogy ez mennyire fogja a finn oktatási rendszert befolyásolni, nem tudom és nem is tisztem, hogy jóslatokba bocsátkozzak. (Arról hallani, hogy nem kevés időt fordítanak mostanság a megoldás keresésére.) Azt sem tudom, hogy más országokban, hogy oldják meg ezeket a problémákat, hiszen nyilván ezek mindenhol jelen vannak. Abban biztos vagyok, hogy párbeszéd és összefogás kell a szülők és az iskola között. A konzervatív elvem az, hogy a szülő neveljen, az iskola tanítson. Ha eddig nem kellett a szülőnek nevelnie, akkor most nagyon-nagy szükség lenne rá, különben az iskola nem fog tudni tanítani. A tisztelet, a jómodor, az udvariasság az internet és az okostelefonok világában is érték és kötelező. De addig, amíg a saját lakásomban elmegy mellettem szó- és köszönés nélkül a gyerekem barátja- azzal a magyarázattal, hogy: Miért köszönne? Nem ismer!- nem tudom mit várunk és mit gondoljak...

Konzervatív vagyok? Vaskalapos? Nem hiszem.

Lehet, hogy az írással nem lettem túl népszerű, nem tudom. Gyorsan hozzá kell tennem, hogy ez saját vélemény és tapasztalat, a közvetlen környezetemből merítve. Nem vádaskodom és ítélkezem. Ha Magyarországon élnék, nyilván hasonló tapasztalataim lennének és arról tudnék beszámolni. Számtalan pozitívum mellett vitathatatlan eredményekkel és érdemekkel büszkélkedhet a finn oktatás. Talán a legfontosabb, hogy a gyerekek szeretnek(!) iskolába járni. Bízzunk benne, hogy a tanárok is. ( Egyelőre azonban, gyakran jobban várják a hétvégét és a szünidőt, mint a tanulók).