Nyertünk. Ismét. De talán ez az eddigieknél is kedvesebb győzelem a számunkra. Most remélhetőleg sok-sok ezer ember nevében beszélhetek, akik megélték, benne voltak a korszakban, ha egyáltalán a film cselekményének ideje behatárolható. Számomra főleg a 80-as éveket idézi, azért merek ilyen bátran a saját győzelmemről is beszélni.
Nagy várakozással ültem le a tévé elé; ugyan mit lehet 25 perc alatt alkotni ahhoz, hogy a szakavatott ítészek a legjobbnak tituláljanak egy filmet?
Miután a kórust és az új kislány érkezését összemostam, az első gondolatom az volt, hogy ez a kislány fog valami maradandót alkotni és egy bájos, az ártatlan gyermeki lélekről szóló, tanulságos, megható filmet fogok látni. Ehhez képest Erika néni tönkretette az elképzelésemet a történetről, amiért már eleve kissé unszimpatikussá vált és ezáltal a filmbeli karakter kepeszthetett nálam a bűnbocsánatért. Azért megpróbáltam a csalódásomon túltenni magam és kíváncsian vártam a folytatást. A széphangú kislány empatikus viselkedése viszont különös érzéseket váltott ki belőlem. Számomra érzelmi szempontból itt kettészakadt a film és felnőttként próbáltam gyerekfejjel magyarázatokat találni a vélt és valós sérelmekre.
A 80-as években éreztem magam ismét, ahol általános iskolás tanulóként magam is kórustag voltam, ahova nem én jelentkeztem, hanem a hangom alapján választottak ki. Amelyik gyereknek nem volt jó hangja, annak nem szóltak, hogy jöjjön kórustagnak. Kórustag az lehetett, aki tudott énekelni. Hogy mondhattam volna-e, hogy hiába van jó hangom, én nem akarok kórustag lenni, nem tudom, mert eszembe se jutott. Mondjuk meg sem kérdezték tőlem. (Így utólag kicsit bánt és sértve érzem magam emiatt.)
Emlékeimben kutatva megpróbáltam felidézni magamban a saját Erika nénimet. Vajon ő mit tett volna? Hogy oldotta volna meg a problémát egy huszárvágással, mindenki számára megnyugtató módon? Ne sérüljön, ne távozzon rossz szájízzel senki, és ne okozzon maradandó lelki gyötrelmet, megalázottságot a gyerekekben. Azt hiszem, úgy, hogy az énekórákon bizonyító diákokat hívja csak meg a kórusba és nem jelentkezés alapján, automatikusan vesz fel mindenkit. Valószínűleg ez így is történt nálunk, anno. Csakhogy ez a megoldás ismét felvetett egy problémát bennem, amitől nem éreztem jól magam. Ezek szerint kiválasztott voltam? Másképp bántak velem, mint a hamiskás hangú társaimmal? Lehet, hogy néhány osztálytársam minden vágya az volt, hogy kórustag lehessen, de ezt a lehetőséget csak olyan kiváltságosok kaphatták meg mint én? Lehet, hogy ez a film rólam is szól? Lehet, hogy én sem álltam ki másokért, és én nem tudtam erről? Számomra nem derült ki soha, hogy míg én önfeledten énekeltem a teremben, a folyosókon álmok törtek össze...
A film folytatódott és én vártam a megoldást a gyerekek és a magam problémájára is. A különleges, kiélezett helyzetet egyszerre fokozta és nyomasztotta a kórusverseny és a fődíj: egy svédországi utazás. A verseny az verseny. Csak a legjobbakat díjazzák és csak a győztes csapat utazhat. A legjobbak viszont csak a kivételesen jóhangú gyerekek voltak, de a győztes csapat tagjaként a "tátogók" is utaznak.
Eljátszottam a gondolattal... Mi van, ha az első próbát követően Erika néni azt kéri a hamisan éneklő lánytól, hogy ne jöjjön többet, mert nincs tehetsége és hangja ahhoz, hogy kórustag legyen (persze ezt "gyereknyelven" közli). Nem tette, talán mert nem tehette. Mert ha tehette volna, nyilvánvalóan eltanácsolja a számára nem megfelelő hanggal éneklőket. Itt egy kicsit zavarba jöttem. Lehet, hogy Erika néni jóságos és annyi csak a bűne, hogy a botfülű gyerekeket is el akarta vinni Svédországba? Lehet, hogy Erika néni egy ellenálló volt? Egy melegszívű pedagógus, aki nem mellékesen győzelemre akarta vinni a kórust? Maradtak bennem kérdések, de azt hiszem, itt ennél sokkal mélyebb dologról van szó. Nem lényeges Erika néni, sem Svédország, sem az átlagos énekhang, de még az sem, hogy a "közösség" éppen kórus, vagy focicsapat.
A film számomra a barátságról, a kitartásról, az empátiáról, az őszinteségről, a csapatszellemről, a lemondásról és ami talán a legfontosabb, az egységről szól.
Nem a történet a lényeg (és számomra ettől Oscar-díjas a film), hanem az, hogy, kiállok a másikért, kiállunk a társunkért még akkor is, ha veszítünk, ha elbukjuk a versenyt és nem tudjuk, hogy a döntésünknek milyen következményei lesznek. Mikor a sok "győzelemre ítélt" kiáll azokért, akik nem érezhetik magukénak a díjat és ezáltal mind eggyé válnak: készek veszíteni.
Azt gondolom, hogy amikor felcsendült a film végén a "néma" gyerekek éneke, mindenki megnyugodott, mert mindenki ezt a lázadó, összefogó egységet várta. És ami a legérdekesebb az egészben: én is. Mindazok ellenére, amit átéltem anno és amit leírtam most. Egy ideig nem tudtam igazán haragudni Erika nénire. Ha az iskola, a gyerekek, szülők örömére tart életben egy kórust, akkor igen, nehezteltem volna a "tátikáztatott" gyerekek miatt. De a verseny valami egészen más... A nem "néma" gyerekek győzni akartak, ahogy persze a "némák" is, csakhogy érezték, hogy ők ehhez nem tehetnek semmit. És mégis... Megkönnyebbültem a megoldáson. Emberek lemondtak valami biztosról valakikért, amiből semmi előnyük nem származott. Ez ebben a csoda!
Azt hiszem, az alkotók görbe tükröt tartottak a nézők és a társadalom elé. Továbbmegyek: minden ember elé! A probléma nem vetíthető le csak egy iskolára, egy korszakra vagy akár egy társadalomra. A "célközönség" jelen esetben az ember volt. Az érző, lélekkel bíró ember. Az Oscar-díjat odaítélők nyilván nem tanulmányozták a magyar iskolarendszert, a magyar gyerekek neveltetését és oktatását sem. Ők gyerekeket (embereket) láttak a maguk tiszta lelkével és őszinte igazságérzetével, ezt díjazták. Ezek a gyerekek bárhol élhetnének a világon.
Vajon hány "Erika néni" ismert magára? Hányan mentek szemlesütve az iskolába a film bemutatója után? Hányan értékelik ezután fel, vagy le önmagukat? De vonatkoztassunk el az iskolától. A történet bármilyen közösségben játszódhatott volna. Hangsúlyossá az tette a dolgot, hogy gyerekek mutatták meg, hogy hogy nem viselkedünk mi, felnőttek. Ez a film rólunk szól! Gyerekszereplőkkel, de egyáltalán nem gyerekeknek készült. A gyerekek tudják, mit kell tenniük, mert a gyerekek így gondolkodnak. Nekik ez a természetes. Együtt sírnak, együtt nevetnek. Nem kényszerből, nem lemondásból, hanem lélekből, természetesen. Megmutatja, hogy milyenek voltunk valaha és milyenek lehetnénk (kellene lennünk) újra. Ami nem derült ki a történetből (a nézőre van bízva), hogy tudott-e más pedagógus vagy akár az igazgató a kórusban "tátogó" gyerekekről? Számít ez? Talán, ha nem derült ki számunkra, akkor nem is tudtak róla. Ettől azt hiszem nyugodtabbak lennénk. Az valahogy jólesne a lelkünknek. Hiszünk abban, hogy nem mindenki Erika néni, még akkor is, ha a cselekedeteink nem ezt bizonyítják.
Szerintem gyerekek vagyunk, csak nem hisszük el magunkról!
És amit nem hiszünk el, az nincs is...(?)
Utolsó kommentek